"Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált."
Vérben ázott, félholtra vert, fejbelőtt állapotos menyasszony fekszik egy El pasoi kápolna kellős közepén. Lemészárolták az egész násznépet, az utolsó szál szerencsétlen fekete bőrű zongoristáig. Profi munka. Tökéletes kivégzés egy istenverte, koszos, legyektől bűzlő porfészekben, ahol éppen csak a gyalogkakukk nem rohan át az úttesten a prérifarkassal a nyomában. Az összes beállítás, a félközelik, a színváltások, a dialógus gyönyörű, ízes, tömör, határozott csengése, a kiváló esztétikával válogatott zenei betétek mind egy szálig olyan picsamód stílusosak, hogy sértik az egóm. Már szinte fáj tőlük a stílust észlelni képes összes érzékszervem.
Tarantino Kill Bill-je a kungfu-film és a spagetti western olyan tökéletes íz- és esztétikakombinációja, aminél szebb hommázst amerikai földről a műfaj nem látott és valószínűleg nem is fog.
Meg se próbálom összeszedni mindazokat a műveket, amik előtt Tarantino fejet hajt, hiszen sem film kulturális műveltségem (pedig nindzsafilmeken, Bruce Lee-n, Jackie Chan-en és Michael Dudikoffon szocializálódtam), sem a posztban rendelkezésre álló karakterszám nem volna elég hozzá, hogy mindről említést bírjak tenni.
De csak vegyük a legszembetűnőbbeket: A menyasszony (Uma Thurman) sárga-fekete szettje egyértelmű tisztelgés Bruce Lee Game of Death-je előtt, Sonny Chiba a harcművész filmek Brad Pittje Ázsiában (a True Romance elején sem véletlenül hozza szóba Christian Slater), éppúgy ahogy Gordon Liu sem véletlen került a rossz oldalra, ráadásul mindjárt két karaktert is életre kelt (az első részben Johnny Mo-t, a második részben Pai-Mei mestert). Elég az hozzá, hogy a Kill Bill stílusba foglalja, elegyíti az összes távol-keleti, filmtörténelmileg radikális művet a spagetti-westernek (a szempárokról adott szuperközelik, Morricone legendás dalbetétjeivel egyértelműen Leoné-t idézik) esszenciájával.
A Vol.1 egyértelműen inkább a távol-kelet előtt tiszteleg, míg a Vol.2 lassabb, hevenyészősebb, visszafogottabb és minden rezdülése a keményebb, de szórakoztató westerneket idézi. Bill második részbeli első jelenete (ahol gyakorlatilag először láthatjuk teljes valójában a bosszú forrását képező nemezist), vagy Bud (Michael Madsennél találóbb karakterszínész nincs erre a szerepre) lezüllött, alkoholista, dohányt rágcsáló visszataszító férge, aki a semmi közepén egy lakókocsiban várja a halált, színtiszta western, a posztmodernizmus gyönyörű felhasználása, a műfaj mozgóképes stílusgyűjteménye.
Sokak állítása szerint a Kill Bill egyfajta kollázs, amely QT összes kedvenc filmjét tartalmazza, sűrítve tárja elénk azt a rengeteg klasszikust, amelyekért a rendező nyíltan rajong. Legyen így. Mert én is rajongok értük. És jelen írás tárgya egy csodálatos összefoglalása mindezeknek, és aki ezt csakis lopásként tudja értelmezni (bár máig nem igazán értem ezt a kritikát, hiszen Tarantino nyíltabban ezt nem is vághatná a publikum pofájába), az számomra olyan, mint a matematika: érthetetlen.
Nem túl közeli ismerősöm egy vita során mondta azt, lehet, hogy Tarantino soha nem járt színművészetire, filmes suliba, de videotékásként több ezer mozit látott, baszod! És habár szerintem az még nem feltétlen fog belőlem kurva jó szerzői filmest faragni, hogy mennyi filmet is láttam, de részben mégis egyetértek vele. Mármint abban, hogy Tarantinonak ez a tehetsége. Látja az arányokat, baromi jól tudja minek hol kell elhelyezkednie, hogy az expozíció mitől lesz hatásos, a karakterek dinamikusak, karizmatikusak, és legfőképp emlékezetesek. Hogy mekkora ötlet egy a legalapvetőbb bosszúfilmes toposzra felhúzott filmben, ha a nemezist meg sem mutatja nekünk az első felvonásban, hogy micsoda feszültséget képes generálni, ha csak a kibaszott Hattori Hanzo kardját húzogatja a tokjában. Ahogy felépíti, apró darabkákból, szimbólumokból, történetfoszlányokból legendát farag a gonoszból. Az ördög a részletekben lakozik - nos, a jó mozi is. Az már csak újabb popkultúrális hab a tortán, hogy ezt a felmagasztalt, rettegett gonoszt az azóta kurvázás közben megboldogult David Carradine játssza ("Caine vagyok, segíteni szeretnék..." a Kung Fu-t minden kicseszett hétköznap délután bámultam a tévé előtt), aki minden bizonnyal életének legszínvonalasabb alakítását nyújtja.
De felhozhatnám továbbá az elképesztően brutális anime-szekciót, ahogy O-ren Ishii történetét feldolgozza, bemutatja QT, szintén felépítve egy karaktert, melynek részletessége lehengerlő. Amikor még tízéves sem voltam, a Nindzsa Bosszúját (1983) néztem (és játszottam egyszerre saját alakításomban) száz-huszonharmadszorra is rettegtem az álarcos nindzsától. Mert olyan elbaszottul félelmetesre, perverzre és megkérdőjelezhetetlenül gonoszra volt kalibrálva a forgatókönyv illetve a rendezés jóvoltából, hogy belém égett. És ezt imádom a Kill Bill-ben is. Nem mozgat túlságosan sok karaktert, sőt, ráadásul mindössze öt ember ellen esküszik bosszút, de az az öt tökéletesen átgondolt, megírt, és előadott. Karakter, ikon, legenda. Erről szólt számomra az összes harcművészmozi gyermekkoromban - és ennek hibátlan megidézéséről szól a Kill Bill.
Párbaj a Kék levelek házában. Szamurájkard és Kávbojkalap. Ötpontos szívrepesztő technika és Superman. Stílus stílus hátán. Az első részben felhalmozott erőszakorgia röhejes. Amikor először láttam (természetesen VHS-en), akkor szó szerint nevettem rajta. Nem értettem még, hogy mi a büdös francért kell a vérnek tizenhat sugárban lövellnie két percen át és olyan irreálisnak hatnia, miközben minden más stimmel. Irónia. Hommázs. Tarantino. Most már nem csak, hogy értem, de végtelenül szórakoztat is. Mármint, ahogy az utolsó nagy mészárlás O-ren Ishii összes csicskása ellen egy óriási vérvulkán kitörésében kulminálódik az több, mint amennyi művért '70-től '80-ig elhasználtak a zsánerben, Japánban. Agyonhalmozott túlzás, tarantinoi humor. Imádnivaló.
Ehhez képest a második felvonás fáklyás menet. Szelídebb, realizált, földhöz ragadt (idézőjelben persze), tömör. A kevésbé elégedett nézők legjava a bravúros párbeszédeket hiányolja. De ugyan miért? Tarantino azt is épp olyan odaadással idézi, mint bármely mást. Az első részben nincsenek hosszan elnyújtott dialógusok. Velős, bőrszaggató, kúl egysorosok vannak, melyekben az összes spagetti-western beszólás tetőződik. A második epizódban ezek száma megkétszereződik (hála Madsennek és persze Carradine-nak). Puritán, kopár és dögszagú, akár Marlboro Man csizmája, de ettől olyan kurva csípős és fantasztikus. Nyilvánvalóan meg sem közelíti a Ponyvaregény vagy a Kutyaszorítóban tematikus színvonalát, de könyörgöm, a Kill Bill nem is az a film.
A Kill Bill egy kurvanagy FUCKYEAH, egy popkulturális pengékből álló stílusesszenciagyűjtemény, egy kőkemény baszás, egy két részes, aprólékos bosszúmaraton, melynek végén le kell törölnöd majd a tévéképernyőről a vérpettyeket. Elalvás előtt pedig muszáj lesz megnézned a Sógun Orgyilkosát. 9/10