John Michael McDonagh (a McDonagh fivérek az utóbbi évtized legtehetségesebb felfedezettjei, múltjuk, adottságuk, hozzáértésük vitathatatlan) 2014-es mozija egy komor, monolitikus dráma az egyházról, bűnről és bűnhődésről, ítélkezésről és a változás reményének szertefoszlásáról. Mindez Brendan Gleeson karizmatikus, tiszteletet parancsoló jelenlétével.
Ír börtöndráma. Azt hiszem ezzel a két szavas mondattal mindent elmondtam azok számára, akiket az átlagosnál jobban vonz a téma, a többieknek legyen elég annyi, hogy 2014 első igazán jó filmjének kiáltották ki a brit kritikusok és nem is hazudtak vele. David Mackenzie filmje nyers és zsigeri, nem hódol börtönfilmes sztereotípiáknak, ugyanakkor nem is hoz sok újat a zsánerben, de amit ad, azt vérbeli profizmussal teszi.
Kissé túlcsámcsogott dolognak érzem a Marvel "univerzumépítését", de az tény, hogy meglátták ebben a potenciált, ahhoz, hogy valami olyat hozzanak létre, amely bebetonozza a financiális sikerüket. A Kapitány bemutatkozó filmje anno a leggyengébb felvezető filmek egyike volt, és jó látni, hogy ezt a csorbát most igyekeztek kiküszöbölni. Habár A tél katonája messze nem olyan intelligens és bombasztikus, mint amilyennek be lett állítva, de tagadhatatlanul működik.
Elég egy apró repedés a betonon és a talapzat, melyet oly szilárdnak hittél percek alatt összeomlik. Egy hiba, egy félrelépés, mely adott szituáció, adott körülmények között képes arra, hogy totálisan dekonstruálja az életedet. Tom Hardy (Locke) csak vezet, miközben élete több tucatnyi lebonyolított telefonhívás után darabokra hullik. 80 perc alatt elveszti mindazt, amit egész életében felépített. Steven Knight drámája a tökéletes példa arra, hogy a filmipar bármennyire is döglődjön, elég egyetlen jól kivitelezett, felépített ötlet ahhoz, hogy maradandót alkosson.
Laurel (Zoe Kazan, a nagyszerű, ambiciózus Ruby Sparks forgatókönyvírója és főszereplője) másolatokat fest. Mona Lisát, akinek a mosolya túl vidám, aki sosem fog hasonlítani eredeti önmagára, mert ahhoz Lauerelben túl sok az igazi élet, a szenvedély, a kitörés utáni vágy. Egypetéjű ikertestvére, Audrey ugyanis mindenben előrébb jár húgánál. Jó munka, jóképű pasi, nagyzoló karrierista nő attitűd, saját lakás, de ami mindennél fontosabb, saját egyéniség és saját élet. Ezért mikor egy hirtelen frontális autóbaleset során Audrey meghal, Laurel kezdeti poszttraumatikus amnéziája épp elég löket ahhoz, hogy az introvertált iker átvegye sokkal népszerűbb, talpraesettebb és pimaszabb testvére szerepét. Hogy megkapja azt az életet, melyre anyjuk halála óta mindig is vágyott.
Liam Neesonből brand lett. A morózus, középkorúságának végét taposó, kemény vállú, magányos hős, akit soha nem hajtanak önös érdekek, akit soha sem izzaszt meg az erkölcs, akinek minden egyes megmozdulása színtiszta ösztön, mélyről feltörő tetlegesség-vágy. Ő nem tehetett róla, hogy 2008-ban elrabolták a lányát, csak fogta magát, a fegyverét meg a tökösségét és kiirtotta az emberrabló bagázst. 2011-ben saját személyiségét próbálták ellopni tőle, amelyre szintén hasonló határozottsággal, bár jóval kevesebb vérontással reagált (az Unknown egyértelműen a Neeson-brand kiaknázására próbált rájátszani csak elszabták), majd eztán bevette magát a jéghideg erdőbe, hogy fájdalmas emlékektől bűzlő múltjától úgy szabaduljon meg, hogy farkasokkal és a kegyetlen hideggel vív harcot (a The Grey az utóbbi évek legösztönibb akciódrámája, bárminemű hatásvadászat nélkül). 2012-ben rávállalt még egyszer a bosszúra a Taken 2-vel (bár ne tette volna, dehát hiába, már úton van a harmadik rész), hogy végül eljusson odáig, hogy a Non-Stop már a saját maga által kiépített brand teljes hátterével dübörögjön a mozikban.
Két évvel a Top Gun után Tom Cruise megkapja első komoly, drámai szerepét. Mert ha sikerül túllépnünk Dustin Hoffman máig legendás, játékos, vicces-szomorú és egyben meghatározó alakításán, a Rain man (címével ellentétben) Tom Cruise filmje. Charlie Babbitté, akinek jellemfejlődése több, mint két órán át, gyönyörű, kimért ívben teljesedik ki.
Az igénytelenség hálójában
Két éve, a művészien középsemmilyen Pókember-reboot láttán még nyugodtan legyinthettünk, bizakodóan bambulva a jövőbe, gondolván, hogy a határidők szorítása miatt, sebtében összehányt eredettörténet után végre lesz elég ideje és pénze Marc Webbnek meg a Sony-nak, hogy gatyába rázza a falmászót. Hát idő és pénz, az volt is. Csak normális forgatókönyv, kompetens rendező meg néhány ilyen apróság hiányzott, így persze ezt is elkúrták - ha lehet, még jobban, mint az előzőt. Viszont ezúttal már minden lehetőség adott volt, így a folytatásra nincs mentség; ez már csak a hozzá nem értés, a trehányság és a „mindegy milyen lesz, a sok hülye rajongó úgyis megnézi” hozzáállás triumvirátusának fonnyadt gyümölcse.
Joe (Nicolas Cage) egy időzített bomba. Egy bomba mely csakis saját korlátai által képes távol maradni a börtöntől. Tisztában van vele, hogy bármikor túllépheti ezeket az önmaga által állított morális kordonokat és akkor elveszik. Azt is pontosan tudja, hogy a fejében cikázó gondolatok, melyek egyre hevesebben, egyre nagyobb intenzitással pulzálnak benne, erőszakos tettekre sarkallják. És egy nap túl fog haladni rajtuk. A lényeg az, hogy amikor ez megtörténik, akkor megérje. Amikor az időzítő lejár, Joe robbanni fog és a legfontosabb dolog számára, hogy a mocskot, ami körülveszi őt és a környezetét, de legfőképp azt a tizenöt éves srácot (Tye Sheridan), aki két lezüllött alkoholista szülője árnyékában próbál túlélni, normális felnőtté válni, eltávolítsa. Joe az egyszerű, roncsolt lelkű ember hősmetaforája.
A műfaszpárbaj ma már nem újdonság, ahogy az sem, hogy Seth Rogen 27-edszer is eljátssza a gyökér, blantszopó bunkót. Ellenben erekcióval történő defense-t még nem láttunk, szóval van még új a nap alatt. Ha nem is sok, de ennek ellenére a Bad Neighbors szórakoztató üzemmódja pazarul működik. Az új generáció filmje ez is, ami a gusztustalanul ízléstelen humorral vegyíti a coming-of-age sajátosságait miközben dübörög a tuc-tuc, puncik, mellek, péniszek, vibráló fények és némi popkult humor. Soha rosszabbat.
