Joe (Nicolas Cage) egy időzített bomba. Egy bomba mely csakis saját korlátai által képes távol maradni a börtöntől. Tisztában van vele, hogy bármikor túllépheti ezeket az önmaga által állított morális kordonokat és akkor elveszik. Azt is pontosan tudja, hogy a fejében cikázó gondolatok, melyek egyre hevesebben, egyre nagyobb intenzitással pulzálnak benne, erőszakos tettekre sarkallják. És egy nap túl fog haladni rajtuk. A lényeg az, hogy amikor ez megtörténik, akkor megérje. Amikor az időzítő lejár, Joe robbanni fog és a legfontosabb dolog számára, hogy a mocskot, ami körülveszi őt és a környezetét, de legfőképp azt a tizenöt éves srácot (Tye Sheridan), aki két lezüllött alkoholista szülője árnyékában próbál túlélni, normális felnőtté válni, eltávolítsa. Joe az egyszerű, roncsolt lelkű ember hősmetaforája.

Nicolas Cage karrierjének elmúlt tíz évéről tulajdonképpen azon kívül, hogy szart szarra halmozott pusztán anyagi megfontolásból (leszámítva a Kick-Ass-t és a Bad Lieutenant mocskos zsaruját) nem is igazán érdemes beszélni. Ugyan az ő ok-okozati viszonya sokkal lényegesebb, mint szerencsétlen Mickey Rourké, aki önnön hibája által került a vállalhatatlan filmek posványába, de őszintén szólva ez nem sokat javít a helyzeten. De mindenkinek jár egy visszatérés. Azt nem állítanám, hogy ez volna az, amivel újra felemelkedik a tálentummal megáldott színészek kiegyensúlyozott táborába, de első lépésnek tökéletes. Ugyanis Cage játszik. Levedli manírjait, fókuszál, ösztönből cselekszik, mocsokban kúszó, láncdohányos, börtönviselt férfikígyóvá vedlik, akinek magára kell öltenie az apa figurát. Joe egyszerű jellem, és ez az, amit Cage ezúttal nem akar túlvizionálni. Nem magasztalja fel, nem teszi férfiasabbá, keményebbé annál, mint ami, nem célja, hogy hőssé váljon. Pont ez a fordított hozzáállás adja a pluszt. Ez adja Joe-t.

David Gordon Green romlott kisvárosi atmoszférája nélkül azonban sem Cage, sem az egyébként pazarul játszó Tye Sheridan nem érne sokat. Akárcsak Jeff Nichols Mud-jában, úgy itt is a hangulat, a feszes forgatókönyv, a nyugtalanító, nyomást gyakorló zene az, amely olyan köntösbe csomagolja a végtelenül szimpla, realista történetet, hogy az ember a bőrén érzi a hatást. Kissé megmagyarázhatatlan, érthetetlen, de borzasztó jól érezhető mindaz, ami a képernyőn zajlik. És ettől jó egy rendező, ettől érzi a néző, hogy valami történik a filmvásznon, hogy az egész nyers, valóságos. Eltávolodik bárminemű műviességtől, ami csorbítaná a hatást.

Az omladozó házak, a heves eső, a dohányfüst, a lezüllött kurvák és a napfelkelte megkérdőjelezhetetlen látványának elegye adja a kisváros utánozhatatlanul fémes ízét. Hogy ezen a helyen a természetet meg kell mérgezni (Joe csapata a favágók előtti brigádnak nevezi magát, akik házi készítésű méreggel irtják a fákat, hogy teljesen kipusztuljanak és helyükre új kerüljön), hogy keményen kell dolgozni, hogy a pofonok okozta sebhelyektől nem szabad megijedni és mindig egyenesnek kell maradni. Akkor talán, ha még időben vagy jókor a jó helyen képes vagy börtön nélkül, kiegyensúlyozottan túlélni ezt a kívülről csodálatosan vibráló mocskot, amely körülvesz. Amelyben emberek ölik egymást egy üveg borért, rezzenéstelen arccal.

Joe végül, miután az is elhagyja, aki valójában sosem tartozott hozzá, kissé ugyan elvesztve önmagába vetett hitét, sikeresen megváltja a fiút. Tudja, hogy ez maradt az egyetlen dolog, amellyel jót tehet, nem csak ennek a szerencsétlen körülmények közé ragadó fiúnak, de saját magának is. Joe a white trash hősmetaforája. 8/10