Megfoghatatlan. Lenny Abrahamson egy olyan dologról mesél, amibe nem lehet belekapaszkodni, ami kicsúszik a kezeid közül. Hangok, ütemek, ritmusok és érzések. A tehetség nem tanulható. Megadatik. Vagy nem. A Frank alapvetően nem a zenéről, nem a zenekarról, vagy annak kínkeserves útjáról regél, hanem az egyénről, aki mindent - kerüljön az bármibe is - feláldoz az önkifejezés oltárán. (A poszt további része spoileres lehet).
Vadonatúj, ropogós rovatunk első témája a „buddy cop-movie” zsáner 80-as, 90-es évekbeli ismert és kevéssé ismert darabjait veszi górcső alá a teljesség igénye nélkül. 4 héten keresztül minden vasárnap a műfaj fenegyerekei szórják az ólmot és a sziporkázó egysorosokat.
Walter Hillt nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Ha mégsem ismered, túl fiatal vagy. Gondolj egy nagyon régi akcióvígjátékra, adjál hozzá egy tucat tökösséget és két pakli vaskos humort. Az lesz az. Ő rendezte. Még mindig nincs meg?! Eddie Murphy fénykorában, meg Nick Nolte úgy, ahogy mindig.
Hans Herbots filmje, belga krimi. Kurvára nincs benne se napfény, se humor, se bármiféle görcsoldó, amely enyhíthetné a hideg, koszos, bűzös, immorális fertőt melyben a The Treatment nyakig mártózik - vagy inkább elmerül. Nem véletlen, hogy bármi kételkedés nélkül ki merem jelenteni: az idei év egyik legmocskosabb, legizgalmasabb bűnügyi mozija. Sötét, kegyetlen, körömszaggató.
Charlie (Harvey Keitel) hisz a megváltásban, a bűnbocsánatban, hogy a bűn parcellái között élve, nap, mint nap szembesülve saját tetteivel még kijárhat neki a megbocsátás. Hogy isten figyel, és ítél. Charlie, Scorsese első, önanalitikus szócsöve.
Az 1973-as Mean Streets Scorsese New York-trilógiájának első, meghatározó, de még karcos darabja.
A SyFy csatorna kimeríthetetlen ötlettárral rendelkező gagyigyára újabb szörnyeteget ellett a világra. Ezzel pedig újra eljött az a dicső pillanat, amikor az ép elme térdre kényszerül…
Egy félresikerült űrrakéta-kilövést követően a kilövendő űrrakéta szállítmánya véletlenül egy állatkertben köt ki, ahol egy Stella nevű 8 méteres krokodilt úgy megfertőz szupertitkos nanotechnológiával, hogy a csúcsragadozó megállíthatatlan robotkrokodillá mutálódik, és még jól el is szabadul. A gyaníthatóan egy megcsömörlött állatkerti recepciós által megálmodott történet ezután kétfelé ágazik: míg az egyik szálon az új biológuslánnyal hősködni induló vadőr hajszolja a géprettenetet, ezzel párhuzamosan az említett vadőr tinédzserkorú fia a közeli aquaparkban medencésbulizik más tinédzserkorú fiúkkal és lányokkal. Micsoda balszerencse, hogy az állatkert minden egyes tava összeköttetésben áll az aquapark medencéivel…
Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)
A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.
Scarlett Johansson közösült az agyammal. És fájt.
A legenda szerint Albert Einstein egyszer azt a gúnyos megjegyzést tette egy újságírónak, hogy az emberek csupán az agyuk 10%-át használják. A nyilvánvaló tréfát azonban a vajmi kevés humorérzékkel megáldott firkász komolyan vette, majd tényként közölte, s így rászabadított a világra egy akkora tévhitet, amit sokan a mai napig megesznek. Méghozzá annyira megeszik, hogy egyenesen elméleteket gyártanak annak a lehetőségére, hogy mi történne, ha valaki képes volna kihasználni az agykapacitása mind a száz százalékát? Luc Besson a saját verzióját egy sci-fi köntösbe bújtatott bosszúfilmen keresztül igyekszik prezentálni.
Elgurult Stallone gyógyszere
A mai akciófilmek tökéletes bőrű, felfújt izomzatú, csábos mosolyú és gondosan belőtt hajú hurkatöltelékeinek nincs helyük a képernyőn, amíg a ’80-as, ’90-es évek VHS-en daráló sztárjai még nyugdíjasként is tökösebbek náluk. Ezt a tézist bizonygatta Sylvester Stallone az előző két Feláldozhatók-filmben, most pedig jól szembeköpi magát, és a már védjegyévé vált szigorú-szomorú faarccal cáfolja meg mindezt.
Egy szörnyen rossz szörnyfilm
Utólag belegondolva elég reménytelen vállalkozás volt a kegyetlenül vontatott Monsters rendezője, Gareth Edwards részéről feltámasztani minden szörnyek leghatalmasabbikát, a kaijuk királyát, Godzillát. ’98-ban Roland Emmerich egy teljesen újraértelmezett (és szvsz teljesen élvezhető) verzióval lepte meg a nagyérdeműt – de az nem volt jó, mert nem elég japános. Edwards ezzel szemben most szinte kényszeresen átvette az ’54 után tömegesen gyártott japán Gojira-filmek minden hagyományát – csak épp azt a kérdést hagyta figyelmen kívül, hogy ami évtizedekkel korábban bugyuta trashfilmként működött Japánban, az miért működne most nagyszabású blockbusterként Amerikában?
A folytatás, amiért ölni tudtunk volna
Közel egy évtizednyi várakozás előzte meg az ez idő alatt klasszikussá érett Sin City folytatását, ami kicsit a Fanboys című filmet jutatta eszembe, amiben néhány megszállott Star Wars rajongó elindul betörni George Lucas otthonába, hogy elsőként láthassák az első epizódot, de csak a vetítés kezdetekor ötlik fel bennük a mindenki által elfeledett, rohadtul valótlannak tűnő, de mégis igen zavaró kérdés: mi van, ha szar lesz? Nos, nyugodjatok meg, mert attól megnyugszotok: a Sin City 2 nem lett szar.
