Hans Herbots filmje, belga krimi. Kurvára nincs benne se napfény, se humor, se bármiféle görcsoldó, amely enyhíthetné a hideg, koszos, bűzös, immorális fertőt melyben a The Treatment nyakig mártózik - vagy inkább elmerül. Nem véletlen, hogy bármi kételkedés nélkül ki merem jelenteni: az idei év egyik legmocskosabb, legizgalmasabb bűnügyi mozija. Sötét, kegyetlen, körömszaggató.
Ellenben van benne pedofília, degenerált-aberrált emberi hulladékok, megerőszakolt gyermekek, soha be nem gyógyuló sebek, lelkileg-testileg elgyötört családok, és egy mindenre elszánt nyomozó, akit személyes motivációk hajtanak – kvázi, őrültebb és eredményorientáltabb nem is lehetne. Nick Cafmeyer nyomozó (Geert Van Rampelberg, szakáll, zsírós haj, háborgó tekintet) öccsét, egy általa jól ismert, de hivatalosan sohasem bizonyított pedofil fasz, Ivan Plettinckx rabolta el, aki azóta is szívesen emlékezteti őt erre a tényre minden áldott nap. De a szövevényes, komplex, szép és kerek cselekménynek Ivan csak egy apró, de annál jelentősebb darabja.
Akit most keresnek, az a Troll. Legalábbis a gyerekszájak ezt a nevet emlegetik egymás között, ugyanis az ő szokása az, hogy az ablakon bámulva a frászt hozza rájuk. Afféle előjáték ez, mielőtt az egész családot lelakatolja saját lakásukban, hogy beteges, perverz fantazmagóriáit élje ki rajtuk. Avagy a pedofília továbbra is kibaszott gusztustalan, gyomrot felforgató téma, mely – ha fogalmazhatok így – tökéletes táptalajt nyújt egy piszok erős krimihez. Cafmeyer nyomozó célkeresztjében ő, és vele együtt minden tetves állat, aki a kört szélesít,i ott vibrál, napról napra egyre jobban lüktet, a bevillanó, frusztráló emlékképekkel együtt, melyek az öccséről gyötrik.
Herbots filmje gyors. Dinamikus, lankadatlan, törtető és célorientált. Ergo tökéletes leképezése annak az eszeveszett hajszának, nyomozásnak, ami a film cselekményének gerincét adja. Nincs tökölés, feleslegesen eljárt körök, elszalasztott telefonhívások, ki nem kérdezett szem- és fültanúk. Ami képbe kerül, az azonnal Cafmeyer megszállottságának bonckése alatt köt ki – avagy, ha személyes indíttatású karaktert akarsz kreálni, akkor így csináld.
Ez így van jól. A történet végig magas hőfokon izzik, soha nem hagyja a nézőt elbóbiskolni, a kis kitérőkön, bizonyítékokon, emlékeken épp annyit időz csak el, hogy a krimi létfontosságú vezérfonala ne sérüljön, de lehessen azt tovább bonyolítani. Ugyan, ennek mellékhatása, hogy a személyes dráma, a karakter fejlődésének útja sosem fut ki igazán, sosem ér explicit közelségbe, nem tud kimetszeni a szívedből egy húsdarabot – bár nagyon közel van hozzá.
Az atmoszféra jéghideg, mint a boncmester szikéje, nincs benne semmi könyörület, vagy kíméletesség. A pedofília egy kór, egy betegség, mely a föld alatt terjed, melyet ki kell irtani. Nincsenek illúziók, részvétnyilvánítások, az egyszerű, célorientált cselekvés, az egyértelmű agresszív fellépés, a kór kiirtása bármilyen eszközökkel – mindez a film jobb pillanataiban úgy csattan, mintha egy ősidők óta körözött sorozatgyilkost kergetnének, ami mellesleg veszett jól áll a mozinak.
A zsáner abszolúte megemlítendő és ajánlandó darabja Herbots alkotása, még annak ellenére is, hogy a téma agyoncsépelt, az újat nagyon nehezen mutatható zsánernek az oszlopos tagja. De annak bivalyerős.
Hogy egy évre kiírjam magamból a más művekkel való összehasonlítást, úgy mondanám: aki imádja a Hetediket, akit kikészített a Zodiákus rettentő feszült bizonytalansága, és aki élvezte a Prisoners drámaiságát, annak kötelező a megtekintése. 8/10
