You don’t mess with the Neeson
Valószínűleg Liam Neeson az egyetlen ember a világon, aki rezzenéstelen arccal veszi tudomásul immár másodszor, hogy szeretteit (plusz jelen esetben őt magát) éppen most rabolják el rosszarcú idegenek. Ám nem azért képes megőrizni a hidegvérét ilyen túlnyomóan higgadt módon, mert retardált, hanem mert nagyon is jól tudja azt, ami miatt már mi is előre mosolygunk a bajszunk alatt: a rosszfiúk itt bizony perceken belül csúnyán rá fognak b*szni.
És ezzel már tulajdonképpen össze is foglaltuk a film lényegét: az előző részből jóformán mit sem tanult gengszterek amolyan személyes bosszúhadjáratként újra eljönnek, ám ezúttal nem elégszenek meg a lánnyal, most az egész pereputtyra pályáznak. Valójában viszont csak azért jönnek, hogy Neeson másfél órán át pofozhassa őket. Mert ő aztán semmit nem vesztett a keménységéből; kifogyhatatlan tárral sorozza az ellent, miközben a legártatlanabb mozdulatával is halálos csapásként sújt le rájuk. Régi formáját tehát tökéletesen megőrizve hozza a tőle elvártakat, nem úgy, mint a film, melynek eleve necces alibitörténetét hiába tömték tele autósüldözéssel, golyózáporral, közelharccal és háztetőkön rohangálással, mégis valahogy erőtlenebb, ritmustalanabb, feleslegesebb. Az égadta világon semmit nem tesz hozzá elődjéhez, de legalább meggyőződhetünk róla, hogy Liam Neesonnel továbbra sem érdemes b*szakodni; Maggie Grace-nek bitang jók a lábai és Famke Janssen rendkívüli meggyőzőerővel képes félájultan végigvegetálni a filmet.
A Taken 2 iskolapéldája annak, hogy milyen egy totál felesleges folytatás. Ennek ellenére azonban aki megelégszik egy nem kifejezetten nagy igénnyel összetákolt, mégis egész szórakoztató, pörgős kis önismétléssel, azt nem fogja csalódás érni, viszont – hogy egy baromi rossz közhellyel éljek - a többieknek csak az idejét rabolja. 6/10
