"Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."
Mickey Rourke félmeztelenül áll a melankolikus félhomályban, bagózik, mögötte az éppen aktuális, farkáról levedlett lotyó hentereg, miközben a tárcájában lévő kopott képet bámulja és kapargatja szivarvastagságú ujjaival, a nőről akit szeretett. A háttérben a tűzijáték zajában a rádióból pofázó senkiházi épp az utca legújabb drogjáról vakerál, hogy milyen bombasztikus, próbáljátok ki. Boldog születésnapot Amerika!
Akciófilm kvintesszencia álá 90-es évek.
Ezer meg egy sebből vérzik a cselekmény a blődli, mondvacsinált forgatókönyvtől kezdve a nevetségesen irracionális akciószekvenciákon át a dramaturgia már-már nem létééig. De, ahogy Sergio Leone mondta, a film elsősorban azért születik, hogy szórakoztassa a nézőt. A Harley Davidson és Marlboro Man minden egyes pillanata ennek a gondolatnak hódol - hál'istennek.
Harley és Marlboro az élet "szanavabicsei", igazi, napról napra élő életművészek, akik csattanós egysorosokban képesek összefoglalni a világ leglényegesebb gondolatait. Vagy nem. Vagy csak dohányoznak, dugnak, piálnak, vasparipáikon róják Amerikát, pisztollyal az övükön, mintha ez még mindig a kicseszett vadnyugat lenne Clint Eastwood-al és John Wayne-el.
Simon Wincer filmje (isten nyugosztalja a karrierjét) nyilvánvaló Butch Cassidy és a Sundance kölyök utánérzés (nem véletlen a pénzszállító kirablása, a magányos hős alteregó, a bajtársiasság, a roncstelepen lévő tűzpárbaj, vagy John Wayne szobra a kocsmában). Western a kilencvenes évek Los Angelesében.
Természetesen mondanom sem kellene, milyen ótvar nagyot buktázott a mozikban, vagy hogy a kritikusok hogyan szedték ízekre, megkezdve a két főszereplő színészi pályájának leépítését. Pedig egyértelműbb nem is lehetne a hódolat, az amerikai westernre elengedett megannyi idézet, vagy annak ténye, hogy az egész mű a kibaszott stílusnak, a kurvakemény-csávók egymás közti bajtársiasságának hódol.
Rourke és Johnson hibátlan pontossággal, erőlködéstől mentes lazasággal csinálnak magukból kikúrt ikonokat, akik mégha világi nagy, kisstílű amatőrök is, ha bűnözésről van szó, olyan pofátlan mód puffogtatják a poénokat, verik el a röhejesen festő rosszfiúk seggét (Daniel Baldwin, seriously?!) hogy az ember könnyei nem csak a nevetéstől szöknek a szemébe, hanem attól a ténytől is, hogy Hollywood rég elfelejtette hogyan kell buddy-moviet (heló, 2 Guns), szórakoztató ki-nem-szarja-le történetű akcióvígjátékot készíteni. 8/10
