Kezdhetném azzal a frappáns analógiával, hogy a Papírsárkányok mennyire hihetően megállná a helyét Danny Boyle Gettómilliomosának kistestvéreként, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert a Khaled Hosseini regényéből készült film még jóval Boyle bollywood-drámája előtt futott be a mozikba. Csak nem volt akkora hátszele. Meg amúgy is: Marc Foster filmje illúziómentes, giccskerülő, tömény, fájdalmas, országokon átívelő sorsdráma melyben a sebek sosem gyógyulnak be. A főszereplő, Amir az élő példa rá.

Álmok alkonya

Véget ért a Berserk sorozatot összefoglaló Aranykor-trilógia. A záró epizód sokban szakít elődeivel, pl. szembefordul azok akcióközpontúságával. Az eleddig fáradhatatlanul vágtázó tempó most könnyű ügetéssé szelídül, nagyobb teret engedve a történet, a jellemek kirajzolódásának. A csaták száma is megcsappan, de csak látszólag. A kardok ezúttal sokkal mélyebbre vágnak; a harcok a lélek bugyraiban dúlnak.

Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.

COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.

Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.

Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Hollywoodban évek óta képtelenek kiizzadni egy önálló, megfilmesítésre érdemes gondolatot nem túl meglepő, hogy a Last Vegas eleinte nagyon úgy nézett ki, mintha a Másnaposok öregkori verzióját akarnák megcsinálni. És ne is nagyon rugaszkodjunk el ettől a tézistől, hiszen voltaképpen majdnem teljesen ez történt. Az egyetlen meglepetés, hogy jól sikerült.

Alexander Payne már hosszú ideje magában hordozta, érlelte eme projektet, amelyet tavaly végre sikerült megvalósítania. Az igazság az, hogy én azt se bántam volna, ha a sírig hordozza és helyette csinál egy sokkal jobb hangulatú dramedyt Paul Giamattival.

A Nebraska túl keserű, száraz és vontatott, ahhoz az egyedi stílust kialakított szerzőhöz képest, akinek a filmjei egyszerre hordoznak magukban egyfajta utánozhatatlan hangulatot, bánatot, humort és filozófiát egyaránt.

Alonzo Harris egy arrogáns, amorális féreg. Már az első felbukkanása mindent elárul róla. Nem hagy teret, elnyom, még csak véletlenül sem engedi, hogy kibontakozz, hogy a párbeszédben csak akár egyetlen pillanatig ne ő irányítson. Fekete bőrdzseki, nagy arc, nagy fux, nagy duma. A gettóniggerek okosabbik fajtája, aki azért állt a jófiúk kirakatának oldalára (értsd: zsaru), mert ott sokkal könnyebben tudott érvényesülni a jelvény biztonsága mögött. Alonzo egy morális fekete lyuk, egy erkölcsmentes emberi koszfészek, a kakas a szemétdombon. Császár ő a niggerei közt. És mindent meg is tesz azért, hogy ez így maradjon.

A Kiképzés Antoine Fuqua legprofibb rendezése, David Ayer legprecízebben megírt forgatókönyve (se Utolsó műszak, se Nehéz idők nem ér a közelébe, EZ) és a kétezres évek elejének legjobb zsarufilmje.

Ez az a film, aminek megnézését NBA-rajongóként még akkor is kötelességének érzi az ember, ha már messziről lerí róla, hogy – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem lesz jó.

A keménység rabságában

Amikor egy forró, meleg periódust egy markáns hidegfront szakít meg, zivatarláncokba rendeződhetnek. A zivatarláncok szabályosan rendezett viharfelhők, amik több kilométer hosszúságúak is lehetnek. Az ilyen láncokban kialakulhatnak fejlett zivatarfelhők is, amelyeket szupercellának nevezünk. Filmünk NEM ezeket a természeti jelenségeket mutatja be.