Ha Sam Rockwell karaktere nem rázná fel a lúzerság csúcsán trónoló, végtelenül idegesítőnek tűnő neurotikus Duncant (Liam James meggyőzőbb nyomi nem is lehetne), akkor személyesen én nyúlnék át a képernyőn, hogy felpofozzam az apátiából. Szerencsére nem kell ilyet tennem, mert Az első igazi nyár ennek az introvertált kölyöknek segít abban, hogy elkezdjen tököt növeszteni, becsajozzon és élvezze, ahogy ez a nyár szép emlékké avanzsál számára.

Nat Faxon és Jim Rash író-rendezők coming of age sztorija klasszikus panelekből építkezik és szerencsénkre képes szállítani hangulatot, karaktereket, humort, drámát és egy csipetnyi feelgood érzést. Persze ettől még az idei nyár legjobbja a Kings of Summer marad.

Az expozíció túlontúl hatásos és hosszú: elvált anyu és fia az újdonsült pótapa jelölttel (Steve Carrell egy igazi rohadék a bájolgó szerepében) és annak tinilányával nyaralni indul egy afféle nyári paradicsomba a tenger mellé, hogy kikapcsolódjanak. Persze a felnőtteknek mindez jó móka, hiszen van elég pia a hűtőben, fű is akad, na de mit csináljon a tizennégy éves nyegle srác, aki semmit, de TÉNYLEG semmit nem csinál soha. Never. Még csak nem is könyvmoly, se nem geek, csak egy száz százalékos szerencsétlen. Az új pasi állandóan cseszteti, az anyja aggódik érte, a szomszéd lány pedig érdeklődve vizslatja. Előkapja a garázsban gazdátlanul ragyogó pink bringát és elnéz a közeli aquaparkba, hogy elmeneküljön a számára ugyanolyannak tűnő hétköznapok fogságából. Ott aztán megismerkedik a Hank Moody életfilozófiáját meglehetősen jól kölcsönző Owennel (Sam Rockwell),aki segít neki beilleszkedni...az életbe.

Az író-rendező páros filmje ordas nagy klisékből táplálkozik (nehezen szocializálódó félénk fiú, első szerelem, hűtlenség, vagányság, beilleszkedés, tagadás, boldogságkeresés), amiből logikus következtetésképpen elvileg nem sok jó származhatna és isten tudja pontosan miért, de működik. A nyár, a tengerparti fíling, a szülői kikapcsolódás, a furcsa fiú kibontakozása, az első csók, a humor. Minden kötelező szerkezeti elem felüti a fejét. És még a kötelező szembesítés sem fullad kínos erőltetettségbe, hanem sikeresen belesimul az addig aprólékosan felépített kontextusba.

Mindezekből adódóan a film semmi újat nem képes mutatni a zsánerben, ugyanakkor szórakoztatóan használja fel mindazt, amit számára az nyújthat. Ezért a kissé nehézkes, hosszasan építkező bevezetés után azon kapja magát az ember, hogy szép lassan, de biztosan húzódik fel a szájára az a mosoly, amely minden bizonnyal a legfőbb célok között szerepelt a film elkészítése során. És ez jó. 7/10

ps.: Amanda Peet still HOOOT!