Kezdhetném azzal a frappáns analógiával, hogy a Papírsárkányok mennyire hihetően megállná a helyét Danny Boyle Gettómilliomosának kistestvéreként, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert a Khaled Hosseini regényéből készült film még jóval Boyle bollywood-drámája előtt futott be a mozikba. Csak nem volt akkora hátszele. Meg amúgy is: Marc Foster filmje illúziómentes, giccskerülő, tömény, fájdalmas, országokon átívelő sorsdráma melyben a sebek sosem gyógyulnak be. A főszereplő, Amir az élő példa rá.

Afganisztán. A háború a kulcslyukon keresztül kacsingat és nézi, ahogy két kisfiú közt barátság szövődik. Amir és Hasszán. Úr és szolga. Avagy lehet-e társadalmi rétegektől függetlenül a halálig hűséges barátságot fogadni?! Amir és Hasszán összefonódott gyermekkorának szövődményei csodálatosak és egyben gyarlók. Bátorság és gyávaság. Félelem és harag. Szégyen és siker. Foster filmjének ugyan csak első harmadát teszi ki e két fiú barátságának kibontakozása, de az olyan letaglózóan explicit, érzelemdús és valóságos, hogy a cselekmény további része meg sem képes közelíteni, de azt hiszem erről nem igazán tehet senki.

A Papírsárkányokban minden előkészített következmény tökéletes megfelelője az emberi viselkedésnek, a félelmünk feletti uralkodás képtelenségének, a hibák meg nem oldásának, hanem megkerülésének, az önmagunkkal és saját tetteinkkel való szembenézés örökös halogatásának. Amir gyávasága, melynek következményét képtelen feldolgozni, szembenézni azzal, egész életében kísérti és sohasem tud megbékülni vele. Egyrészt azért, mert az élet úgy írta a forgatókönyvet a számára, hogy esélye se legyen rá, másrészt azért, mert amikor már felnőtt férfi, asszonnyal, Amerikában, sikeresen kiadott saját regénnyel, akkor is egy gyermek menti meg szülővárosában a felette elhatalmasodott erőtől. Amir lelkiismerete az egész cselekményen keresztül újra és újra tűzre lobban, miközben Hasszán barátsága, és lojalitása nem, hogy csökkenne, hanem egyre erősebbé válik a külön eltöltött hosszú-hosszú évek alatt.

A Papírsárkányok egy gyönyörű, de megtépázott, végtelenül tragikus, viszonylag vidám végkifejlete ellenére egy embert próbálóan szomorú film, melyben minden érzés nyers, hosszan kinyúló, időnként felerősödő, időnként gyengülő hullám, pont ahogy az élet minden pillanatában, amikor emlékek szabdalják monoton hétköznapjaink ütemét. Hosseini története Marc Foster varázslatosan komponált beállításain keresztül elevenedik meg előttünk, hogy a nyomorúságos Afganisztánon és Pakisztánon keresztül végül Amerikában kössön ki.

Minden érdeme figyelmen kívül hagyásának elkerülésével a Papírsárkányokban található a filmtörténelem egyik legmélyebbre fúró gyermekalakítása. Ahmad Khan Mahmoodzada. Első (és valószínűleg) utolsó alakítás. Így van ez jól. 8/10