Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.
Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.
A Volt egyszer egy Amerika (akárcsak Leone egész Amerika-trilógiája) egyértelműen a múltról szól. A múlthoz írt szerelmeslevél, melyet a kiábrándultság pecsételt meg és a vágyódás adott postára.
35 évet élsz le annak tudatában, hogy a gyermekkori barátaid, akikkel felnőttél, akik mindent jelentettek számodra, akikkel magadba szívtad a new york-i utcák levegőjét, azok most miattad hevernek a sírban holtan. Leone hőse, Robert De Niro makulátlan alakításában nem a klasszikus értelemben vett gengszter archetípus. Nem ő emelkedett a legmagasabbra, nem ő vált utcakölyökből óriási, kiterjedt tekintélyű alvilági királlyá. Pusztán ő az egyetlen, aki túlélt. Akinek bukása talán mindnyájunknál nagyobb, hiszen magányosan, kifosztottan, egyetlen szerelmétől örök búcsúra kárhoztatva volt kénytelen leélni fél életét. Nem maradt más számára, mint az emlékek. Nem csoda, hogy a végtelenségig kapaszkodik beléjük, két kézzel szorítja őket, mert ha az elvész, már semmi sem marad.
Leone hőseinek története ugyan személyesebb, líraibb, mint az átlagos gengsztereké, ám valahol mégis archetípusok. Mocskosak, galádak, kapzsik és erőszakosak, és talán ő az egyetlen a filmtörténetben, aki mindezek ellenére képes heroizálni őket. Képes a rengeteg gyilkosságból, a halálból, a kábulatból, az erkölcsi romlottságból és korrupcióból úgy idealizálni ezeket a figurákat, hogy a szívünk szakadjon meg értük. Hogy amikor elvesztik egy barátjukat, saját életvitelükből adódóan, a könny szökjön a szemedbe. Hogy a gigantikus hosszúságú játékidő végén, akkor is együtt érezz velük, ha láttad, ahogy ártatlan nőket erőszakolnak és gyanútlan áldozatokat fosztanak ki.
Leone maga mondta: "Az amerikai westernben a hősök csúnyán halnak meg a háttérben, nálam az előtérben halnak meg – kísértetiesen szépen”. És ez az állítás valahol ráhúzható eme remekműre is, még akkor is, ha a halál ez esetben nem feltétlenül jelent fizikai megsemmisülést. Itt egész bukásuk agóniáját szemlélhetjük meg.
A Volt egyszer egy Amerika látványvilága, zsúfolt utcái, bűntől bűzlő sikátorai, kietlen háztetői legalább annyira csodálatosak, mint a vadnyugat kísértetiesen szép pusztasága. Csak mindez most a nagyvárosban, a szesztilalomból gyökeredzve bontakozik ki hosszasan, lassan a szemünk láttára, úgy hogy magában foglalja mindazt, amitől ez a zsáner az, ami.
Csak Leone, ahogy a Vadnyugatban, úgy most is sokkalta nagyobb fókuszt helyez hősei személyes tragédiájára, mint magára a történetre. Ezért az epikus hossz, hiszen olyan nüanszoknak, szuggesztív szimbólumoknak tulajdonít óriási hangsúlyt, amelyek talán még sohasem tűntek ilyen expresszívnek gengszterfilmben (a kisfiú és a süti esete, a szűnni nem akaró telefoncsörgés, a visszatérő zenei témák, a fojtogató csendek). Mind-mind varázslat, színültig töltve atmoszférával, túlcsorduló, de a giccset kiválóan mellőző érzelmi gócpontokkal.
Műve ezért monumentális zsánerösszegzés, mely ugyan semmi újat nem kíván hozzátenni a műfajhoz, pusztán annak alapvető elemeit, narratíváját használja olyan lebilincselő kiválósággal, amely minimum egy szintre helyezi a Keresztapa-trilógiával.
Noodles keserűen, megőszülve, romlott látással, remegő kézzel sétál be arra az estélyre, amelynek okán visszatért New Yorkba. Amivel ott szembesül az annyira hihetetlen, gyönyörűen szomorú, mélyen szántó érzelmi kampó a szívbe, hogy talán még Leone sem volt képes rá, hogy ebben a magyarázattal zárja művét. Így az utolsó, legendás jelenet (a közben megannyi apró, elvetett halucinogén utalással) mintha ezt az egész, keserű melankóliát akarná enyhíteni. De már késő, a múlt túl dicső, infantilis, túl boldog kezdet, ahhoz, hogy azt csak úgy drogokkal ki lehessen törölni egy ember elméjéből.
Egy életmű briliáns lezárása. Sergio Leone mesterműve. 9/10