Az esetek többségében, minden legendás énekes kezdetben egy patkánylyukból indul. Nos, a Coen tesók most ezt bekamerázták. És, ha voltaképpen semmimásra nem is jó legújabb szerzeményük, azt ragyogóan, már-már túlontúl depresszíven mutatja be, hogy a showbiznisz mennyire egy jéghideg, materialista, minden álmot, kitartást, verejtéket, de legfőképp szenvedélyt és érzelmet szétzúzó elbaszott egy szörnyeteg.

Llewyn Davis. Folk zene. 1961.

Valahol szép, mint egy feslett, rojtosodó, de veszettül kúl zakó, ahogy a Coenék kiharapnak egy szeletet a művészélet, a zenész lét elnyűtt, absztrakt, gyakran kilátástalan világából. Megkapjuk a lyukas zoknit. A szanaszéjjel játszott kopott gitárt, az igénytelenül meredező, zsíros frizurát, a szakállat és a csóróságot maradéktalanul a valósághoz kompenzálva. Akárhogy is hangozzon ez most, de ez a stílus, ez az életérzés olyannyira nyers, önmagában bűzlő, utolsó utáni gyilkosságot látott amerikai sikátor mocskából származó oridzsinál esszencia, hogy meg lehet ütögetni a két tesó vállát. BUT.

Ezen túl valójában az egész cselekmény egy olyan acélszürkére csiszolt, elvont, számtalanszor látott - egyáltalán nem rossz - egysíkú mutatvány, amelyhez tulajdonképpen egyáltalán nem kellettek volna a Coenék (leszámítva azt a két-három beállítást).

Az Inside Llewyn Davis egy alapvetően álmos film, melyben szerencsére pulzál ennek az egész elcseszettül furcsa folk-műfajnak a krémje. A gitárhúroknak erejük van ahhoz, hogy az embereket gondolkozásra késztessék, hogy a klubokban néma csönd uralja a termet egy-egy fellépés alkalmával, hogy valami új, bátor, nem túl közönségbarát, de kulturális kincs születhessen.

A korhangulat az ami szinte tökéletes egyveleget alkot a filmben, de mellette a főszereplőn kívül az összes karakter homályba fut, a szimbólumok mintha egyre fakulnának és dramaturgia már-már saját maga alatt akar összerogyni, míg meg nem menti a profi módon keretbe foglalt szerkezet.

Azt a bizonyos jelenetet pedig, melyben Llewyn gyakorlatilag összes megmaradt energiáját, szenvedélyét, fájdalmát, küzdelmét beleadva olyan masszív performanszot nyújt egy menedzsernek, hogy az ember nem a zenébe, hanem Oscar Isaac szívsajdítóan lenyűgöző játékba borzong bele, azt tanítani kéne. Mármint nem ezért, hanem azért, ahogy erre reagálva egyetlen mondattal definiálja az amerikai showbizniszt és olyan mélyre lök, amilyenre csak az élet tud. Nincsenek illúziók.

Aztán egy sötét, homályos bárban, vékony, érdes, már-már repedezett hanggal jön BD. 6/10