Az a kéjes vigyor. Abban tükröződik az emberi aberráció és perverzió összes fortyogó erőszakossága. Ez volna Uday Saddam Hussein. Az iraki dögvész, a terjedő kór mely átgázol mindenen és mindenkin, aki nem diktátori hajlamaival tűnik ki, hanem saját, fékevesztett szociopata természetével. Olyan ő, mint egy nagyra nőtt gyerek az erőszak fellegvárában, ahol a pisztolyok aranyból öntetnek és a kurvák szüzen várják, hogy megrontsák őket. Kár, hogy Lee Tamahori filmje inkább hajaz egy sablonos fikcióra, mint a valóságra, amely alapján készült.

Mert a The Devils Double legnagyobb defektusa, hogy hiteltelen. Most őszintén, hogy lehet egy olyan életrajzi ihletésű művet komolyan venni, amely cselekménye alapján Irakban játszódik, de Belgiumban illetve Hollandiában forgatták, a főszereplő egy londoni fickó és recseg benne az angol akcentus.

Mindez azért bassza a kedves néző csőrét, mert alapvetően dramaturgiailag viszonylag stabil darabról van szó, amelyben Dominic Cooper megszállott alakítása két karakter bőrében is maradandó lehetne, de elnyeli a film. Beszippantja, hiszen a téma bivaly erős, ezernyi szilánkra lehetne bontani, ellátni rétegekkel, óriási morális súlyokkal, történelmi korhűséggel és olyan embertelen erőszak ábrázolással, amely még a keményebb nézők gyomrát is fenekestül felrugdalja. De ehelyett elvész a jelentősége, az erőszak tompított (persze azért így is akad néhány acélos jelenet) és a cselekményt végül már-már szerelmi szállá degradálják mely egy jelentéktelen kurva szívében kulminálódik.

Pedig a film arról a Latif Yahia-ról szól, akiből Saddam fiának dublőrét faragták és ezért el kellett törölnie saját személyiségét és egy olyan pszichopatává válnia, aki rondábban vigyorog, mint az ördög bármelyik vérvörös álomban. Aki szórakozásból öl, baszik, aláz és erőszakol meg tizenéves iskolás kislányokat, mert még az istennél is jobban szereti a puncit. Ez az, amit a felütés kínál, amely végül a jelentéktelenség porszívójában köt ki Dominic Cooper talentumával együtt, aki nélkül fele ennyire se működne ez az egész.

Iraki történelem aranyból öntött kilenc milliméteresekkel, Armani öltönnyel, tízezer dolláros Rolex karórával, fekete Ferrarival és egy pár formás cickóval. Azt hinné az ember így azért el lehet adni, de az igazság az, hogy a mozi pofátlanul nagyot bukott, pedig azt legalább biztosan állíthatja magáról, hogy stílusa van - ha már hitele nem is. 7/10