Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.

A főcímet követő jelenet akárcsak egy jobbfajta dán film nyitánya: zsaruk faggatnak egy szerencsétlent, a kietlen, elhagyatott épület földszintjén miközben a rendőrfőnök épp arról érdeklődik egyikük telefonján keresztül, hogyan halad az eltűnt kislány ügye. Mi a helyzet a gyanúsítottal. Haladnak, mondjuk úgy. Persze eredmény helyett csak egy kínos jutubvideót tudnak felmutatni, amit egy halálra rémült srác rögzít a telefonjával, amint egy ártatlan flótást gyepálnak agyba-főbe.

A valódi fejlemény azonban magától jön, mikor egyikük kap egy hívást az eltűnt lány hollétéről. Nos, a lány meg is kerül, kivéve, hogy nyaktól felfelé hiányos a teste, a bugyija a térde alatt és az erdő szívében egy székhez van kötözve. A pedofil sorozatgyilkos ismét lecsapott. Az említett szerencsétlen pedig ezek után nem pusztán a rámenős, arrogáns zsaru társaságát élvezheti majd, hanem a felbőszült, vagy százhetvenkilós apukáét is, aki úgy dönt, szépen visszaadja azt a sok kegyetlen perverz szadizmust amit ez a beteg fasz a kislányokkal művelt. Indul a buli.

Lehet, hogy nem hangzik túl jól, amikor azt mondom ez a két direktor ebből az egész kálváriából viccet csinál (akkor a te filmed egyértelműen az ebben témában szintén remek Prisoners), de higgyetek nekem, kínzó ember még soha az életben nem volt ennyire vicces, röhejes és ijesztő egyben. Tzahi Grad, Gidi, az áldozat felbőszült apjának szerepében egy briliáns őrült, egy megtébolyodott félbolond, akinek elvei, gondolatmenetei nemcsak, hogy nyilvánvalóak, egyszerűek, de ő tartja is hozzá magukat. Amikor el kell törni az áldozat mind a tíz ujját, vagy a körmeit le kell tépdesni, akkor nincs mese: a munka az munka. Ehhez pedig jobb asszisztenst nem is kaphatna a felfüggesztett, az ügyről leszállított erőszakos zsarunál. Kettejük csapatjátéka pazar.

Minden durvaságra, minden egyes erőszakra legalább két, fekete humorral vastagon megkent poén jut, amelyre természetesen szükség is van, hogy ne fulladjunk bele a légkörbe. Ugyanakkor effektívebben eltalált mértékarány ebben az előadásban azt hiszem nem is igen létezik. A humor rímel az erőszakra, az aberrált, félőrült karakterek egymásra és mindezek végén, a két szerző cseresznyeként odabiggyeszti két órás koktéljuk tetejére a fordulatot, hogy ne pusztán élvezetes legyen, de jól is mutasson. 8/10