Nem sok mindent tudtam erről a filmről, csak kíváncsi voltam rá, a kevés információ ellenére. Talán ezért is vágott orrba a 24. perc környékén a témája. Enélkül viszont baromi nehéz lenne ajánlani a filmet, mert szerintem így sem figyeltek fel rá túl sokan. 3 gyermekkori barátról szól,  akiket Carey Mulligan, Andrew Garfield és Keira Knightley személyesít meg. Ők "klónok", donorok, akiket azért hoztak létre, hogy miután elérik a felnőtt kort, a szerveiket eladományozzák.

A Paranormal Activity a 2009-es év egyik nagy meglepetésfilmje volt, hiszen meglepően kis költségvetésből készült, és annak ellenére, hogy meglepően szar lett, meglepően nagy bevételeket hozott a konyhára. Ezért aztán cseppet sem meglepő, hogy rövid időn belül elkészült a folytatás, ami nagy meglepetésemre még elődjénél is rosszabb lett.

Ezúttal az első részben megismert Katie húgának családja lesz a démon kiszemeltje, akik kívül-belül bekamerázzák a lakást, mert azt hiszik, hogy valaki betört hozzájuk (?!). Pár álmatlan éjszakával később rájönnek, hogy a titokzatos betörő egy pokoli lény, és valami nagyon nem tetszik neki.

Erre most mit mondjak? Fogtak egy valag akciójelenetet, temérdek szuper- és antihőssel, majd írtak köré egy felületes sztorit, hogy azért legyen meg a keret és kiadták egy hosszabb sorozatepizódnyi játékidővel. Ez itt a helyzet kérem.


Grrrrr!

Erre nem számítottatok, mi? Én konkrétan fél órán keresztül fetrengtem a földön, miután megláttam a posztert, majd lenyomtam a lejátszó Play gombját, és újabb fél órán keresztül fröcsögött az orromból az Argus Strong.  Ez ugyanis egy kb. 25 perces, fekete-fehér rövidfilm, méghozzá trash, de a legelvetemültebb fajtából, melyet a legelborultabb spanyol filmesek dobtak össze, minden tiszteletemet kiérdemelve ezzel.

A történetet nem nehéz kikövetkeztetni a címből, de egy kicsit bővebben így hangzik: Háromfős kutatócsoport indul az űrbe, hogy megtalálják egy szörnyű gyerekbetegség ellenszerét, ám a perverz Dr. Dickinsont gammasugárzás éri, melynek következményeképpen egy péniszfejű szörnyeteggé mutálódik, majd az űrhajót visszafordítva a Föld felé veszi az irányt, ahol rátámad mindenkire, de főleg arra, akinek csöcse van.

Ehhez nagyon sok mindent nem lehet hozzáfűzni… Hihetetlenül vicces az egész - aki egy kicsit is fogékony az abszurd humorra, az garantáltan szakadni fog. Pihenésre nincs idő, mert szünet nélkül jönnek az újabb és újabb őrültségek, melyek a sci-fitől kezdve a horroron és az akción át, egészen a romantikusig minden műfajt kiparodizálnak. Ha már a díszleteken és a jelmezeken nem röhögöd magad halálra, akkor a párbeszédek és a zseniális színészi alakítások segítenek majd hozzá, de az i-re a pontot az elképesztő effektek teszik fel. Hibái természetesen vannak, de igazából azok is csak hozzátesznek az élményhez.

Hogy lehet-e ezt még fokozni? Bizony, hogy lehet! A készítők ugyanis olyan körültekintőek voltak, hogy még a legújabb őrületről sem feledkeztek meg, így ha a képen villódzó jelet látsz, akkor itt az ideje felkapni a 3D-szemüveget! Ezt leginkább azoknak tudom ajánlani, akik nem bánják, ha egy mutáns pénisz az arcukba spriccel…

Akárhogy is nézem, ennek a filmnek nincs támadható pontja. 25 perc tömény szórakozás, amiben a horror mellett még számos műfaj és stílus kapja meg a magáét, mégsem érezzük zsúfoltnak - minden nagyon a helyén van benne. Talán furcsa egy trashfilmre ilyet mondani, de minden egyes képkockáján látszik, hogy mekkora igényességgel és odafigyeléssel készült. A "3 dimenziós PéniszVízió technikával" létrehozott alkotás legnagyobb hibája, hogy egy órával rövidebb a kelleténél, ezért az értékelésem 9/10.

Ízelítő a bátraknak:

Godzilla járt már nálunk nem is olyan régen, és bár abban a bizonyos posztban szó esett első megjelenéséről, én úgy érzem, hogy ez a remekmű megérdemel egy saját, különálló bejegyzést is.

Lássuk tehát a történetet, nagyon röviden: az atombombák kizökkentenek fekhelyéről egy több millió éves szörnyeteget, aki elnyel egy jó adag sugárzást, majd előmászik az óceán mélyéről, hogy megállíthatatlan ámokfutásba kezdjen Japán városaiban. Godzilla, mint a nukleáris fegyverek jelképe jelenik meg a filmben, óriási méretű pusztítást hátrahagyva maga mögött. Azzal, hogy a normális fegyverek hasztalanok ellene, Honda Inoshiro író/rendező csak még inkább azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a szörnyeteg maga a megelevenedett atombomba. A háborúellenes hangvétel végigkíséri az egész filmet; ide tartozik például a tudós vívódása is, aki feltalálta ugyan a titkos fegyvert, amivel a szörny elpusztítható, de fél, hogy utána rossz kezekbe kerülve csak még nagyobb kárt okozna.

Ritkán látni jó remake-et, hát még olyant, amelyik az eredetin is túltesz. Ha emlékeztek még, múltkor meglepődtünk azon, hogy az And Soon the Darknessből milyen unalmas feldolgozás készült, de hiába, rossz alapanyaggal nehéz bármit is kezdeni. Éppen ezért volt félő számomra, hogy az I Spit is hasonló sorsra jut, hiszen az eredeti változat valami borzalmasan gagyira sikeredett (akit érdekel, purgánál olvashat róla részletesebben).

Egy fiatal írónőről, Jenniferről szól a történet, aki egy eldugott kis tóparti házba költözik, hogy ott nyugodtan befejezhesse regényét. A helyi vagányoknak hamar megtetszik a gyönyörű, nagyvárosi lány, de az udvarlás egy igencsak sajátos formáját választják, így gyakorlatilag libasorban erőszakolják meg. Azzal azonban nem számolnak, hogy Jennifer visszatér, és egyesével vadássza le őket…

Annak ellenére, hogy a ’78-as filmen felváltva aludtam és röhögtem, nagyon vártam a remake-et, mivel az előzetesek egészen meggyőzőek lettek, és ez némi bizakodásra adott okot. A lelkesedésem azonban hamar letört, egészen pontosan már az első másodpercekben. Az történt ugyanis, hogy szinte a legapróbb különbség nélkül, az eredeti változat képkockái köszöntek vissza a képernyőről. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, de persze hajtott a kíváncsiság, ezért nem vágtam ki egyből a filmet – szerencsére -, mert rövidesen kiderült, hogy a kételyeim alaptalannak bizonyultak.

Két dolgot szűrtem le a megtekintés után: 1, Edgar Wright tutira hatalmas fight-game függőként élte a fiatalságát. 2, Mint egyszer mindenki, úgy ő is volt már szerelmes. Jones már írt róla tavaly, nála number one lett, és bár nekem a közelébe sincs, ettől még marhára élveztem, 1 órán keresztül szállította a poénokat, többször hangosan röhögtem, mert iszonyat komolytalan miközben ezerrel pörögnek az akciók.

Általában évi 1-2 western kerül nálam terítékre, idén ez az első és minden bizonnyal a True Grit lesz a második. Nem lesz könnyű dolga. Ugyanis a Red Hill olyan szikével operál, ami nem csak éles, de hajszálpontos is. A feszültség robbanásszerűen ordít a pofánkba, miközben gyönyörűen komor és veszélyt árasztó fényképezést bámulunk, és ehhez hozzácsapták a zsigerien markáns karaktereket.

Ha jól látom rom-komokról még nem sokat írtunk, valszeg ez marad így, pláne ha Jonest kérdezitek a témában. Azért elvétve majd beütemezek néhányat a magam részéről. Példának okáért, itt van ez a darab, amiről előzetesen ordított, hogy buta lesz és nicsak, egyáltalán nem lett az, sőt.


A youtube hatalma.

Aki a Shrek 4-et felesleges folytatásnak tartja, az nem látta még a Nagyon vadon 3-mat, ami ugyan a mozikat elkerülve egyenesen DVD-re és Bluray-re érkezett, de olyan szinten semmilyen, hogy az már fáj.

Boog már nagyon rákészült az idei kantúrára – ellentétben barátaival, akik sorra mondják le a programot. A medve csalódottan bár, de egyedül vág neki a kalandnak, és rövidesen egy cirkuszban találja magát, ahol találkozik egy másik grizzlivel, Douggal. Boog úgy érzi, új otthonra talált, Dougnak viszont már elege van a fellépésekből, ezért a két megszólalásig hasonlító medve szerepet cserél. Amikor Elliot és a többiek rájönnek a turpisságra, felkerekednek, hogy kiszabadítsák Boogot, mielőtt a cirkusz útnak indulna Oroszországba.