Shrek kalandjai a negyedik felvonáshoz érkeztek – kérdés, hogy mindannyiunk kedvenc ogréje a harmatgyenge harmadik rész óta meg tudott-e újulni annyira, hogy ismét egy szórakoztató filmmel örvendeztessen meg minket? A válaszom egy nagyon halovány igen, bár azt hozzá kell tennem, hogy az első két rész színvonalának csak messziről integet, és a rengeteg lehúzó kritika ellenére én mégis egészen kellemes kikapcsolódásnak találtam.

Sohasem a rendkívül egyedi és újszerű történetéről volt híres a franchise, sokkal inkább az érdekes karaktereinek és jópofa humorának köszönhette a sikert. Erre azonban túl sokáig nem lehet építeni, hiszen a folytatásokban már nincs szükség karakterépítésre, így bármennyire is kedveljük őket, ütős történet nélkül bizony kiszámíthatóvá, unalmassá, és előbb-utóbb erőltetetté válnak. Az írók is rájöttek, hogy nagy változtatásokra van szükség, de ennyire nagyok azért talán mégse kellettek volna. Lássuk, mit eszeltek ki:

Shrek már nem a régi; amellett, hogy az egykor minden emberben félelmet keltő ogrétől már senki nem riad vissza, még szeretett mocsarából is turistalátványosságot csináltak. Mindennél jobban szeretné visszakapni ijesztgetéssel és dagonyázással teli régi életét legalább egyetlen napra, és erre lehetősége is nyílik, amikor a sors összehozza őt egy apró termetű, ám annál nagyobb hataloméhséggel bíró varázslóval, Rumpelstiltskinnel, aki csúnyán rászedi hősünket, így Shrek nem sokáig élvezheti egy „igazi ogre” hétköznapjait, mert hamarosan egy olyan világban találja magát, ahol Rumpelstiltskin az uralkodó, ő pedig sohasem találkozott Fionával. Egyedül rá vár a feladat, hogy rendet tegyen Túl az Óperenciánban, valamint visszaszerezze szerelmét, és megmentse barátait.

Magával az ötlettel semmi gond nincsen, mégis valahogy kiaknázatlan maradt. Talán túl sok mindent szerettek volna belezsúfolni a készítők, de ettől csak szétszórt és átgondolatlan lett az egész. Próbál újszerű lenni azzal, hogy gyökeresen felforgatja a mesevilágot, de közben fél kézzel az első részbe kapaszkodik, hiszen Shreknek újra végig kell járnia a Fiona szívéhez vezető utat. A legújabb divatnak megfelelően szomorkodós jelenetekből is szokatlanul sokat kapunk, de szerencsére az elmúlt egy-két év animációs filmjeihez képest humorból is lényegesen több van. Természetesen a kötelező tanulság sem maradhat el, aminek hatására könnyen magunkra ismerhetünk az elégedetlen Shrekben.

A mondanivalón kívül is vannak ám jó pontjai a filmnek. Ilyen például a Shrek nélküli világ ábrázolása, vagy az akciódús jelenetek, amik kellőképp pörgősek és látványosak, a nevetésről pedig Szamár és Kandúr gondoskodik, akik a látszat ellenére még ebben a kietlen világban is elemükben vannak. A régi, ismerős karakterekkel nincs is különösebb gond, de az újak bemutatkozása nem lett az igazi. Nem arról van szó, hogy kevésbé érdekesek vagy fantáziátlanok, csak egyszerűen túl keveset mutatnak magukból. Rumpel egyáltalán nem hiteles gonosztevő, és a boszorkányhadsereg is jóval több lehetőséget rejtett magában, de ez igaz az ogre-táborra is, plusz a fejvadászt is szívesen megismertem volna egy kicsit jobban, mert ő az, aki a legkevésbé illik bele a képbe.

A grafika egyébként a legfőbb pozitívuma a filmnek; a tájak, az épületek és a karakterek is szépek. Ehhez jön még a nem túl jól összerakott, de azért érdekes történet, valamint pár néha szomorkodós, máskor meg egészen humoros és szórakoztató jelenet, amik néhány pillanatra felidézik az első részek hangulatát. Sokat nem szabad tőle várni, de egy 6/10-es élménynek bőven elmegy.

Mondjon bárki bármit, Shyamalannak igenis jó ötletei vannak. Más kérdés, hogy újabban ezekkel az ötletekkel nem igazán tud mit kezdeni, ráadásul rossz döntések sorozatát hozza, így az Ördögöt is lepasszolta, pedig – ha nem is állította volna helyre a léghajlítós borzalom által megtépázott hírnevét -, mindenképpen jót tett volna az imidzsének.

Az ötlet jelen esetben annyi, hogy öt egymást nem ismerő ember egy liftben reked, és közülük valaki nem más, mint az ördög „álruhában”. Az alapszituáció tehát borzasztó egyszerű, mégis nagyon érdekes, és még egy nem túl bonyolult, de többnyire izgalmas és fordulatos történettel is sikerült keretbe foglalni. A bajbajutottakon egy nyomozó meg két biztonsági őr igyekszik segíteni, akik kamerán keresztül követik az eseményeket. A sztoriról nem is kell tudni ennél többet, mert minden apróság jelentősen rombolhatja az élményt.

A '90-es évek elején Ben Affleck és Matt Damon berobbant Hollywoodba és azóta nem is hajlandóak onnan kisétálni a mi legnagyobb örömünkre. A Gone baby gone-al az idősebb testvér megmutatta, hogy a kamera mögött még talán több tehetsége adatott, mint előtte. A Bostoni atmoszféra, amit megteremtett elég szimpatikusra és profira sikeredett, így nem volt kérdés, hogy A Town a várólistám élmezőnyében tanyázik-e. Meg is lett az eredménye, mert bár nem igazán mutat újat, de a Heist filmek klasszikusai közé azért tuti beírják majd a kritikusok. Vagy mi.

A prequelek nálam alapból hátránnyal indulnak, mert általában nem szeretem előre tudni egy film végét. A Death Race 2 esetében viszont nem voltak ilyen előítéleteim, hiszen – mint ahogy az várható volt -, rohadtul nem a történetre épít, méghozzá annyira nem, hogy kb. egy az egyben lemásolja az első rész minden fontosabb momentumát.

Carl Lucast egy félresikerült bankrablás után lecsukják, és mivel nagyon kemény meg kevés a haja, rögtön fel is kérik, hogy vegyen részt az ún. Deathmatch-en. A tévében is közvetített viadalon a legelvetemültebb rabok mérik össze erejüket, akik eleinte puszta kézzel harcolnak, majd ha ügyesek, különböző fegyverekhez juthatnak. A háttérből természetesen itt is egy nő irányítja az eseményeket, aki bármire hajlandó a nézettség növelésének érdekében, ezért átalakítja kicsit a játékot, és létrehozza a Death Race-t, ahol felfegyverzett autókkal csapatják a versenyzők. Lucas helyzetét nehezíti, hogy volt főnöke vérdíjat tűzött ki a fejére…

Nosztalgia, erőtlenség, vontatottság és össze nem illő jelenetek sorozata teszi középszerűvé Florian Henkel von Donnersmarck Utazóját.

Alapvetően semmi baj nincs abban, amikor egy bizonyos korosztályos ízlést akarunk megszólítani a filmünkben, mert igen is vannak más típusú akcióhősök, mint a 80-as évek fél hadsereget legyűrő izompacsirtái. Ezt a hullámot lovagolta meg a Mr. és Mrs. Smith, majd a Kéjjel-nappal is.

Nem tudom kinek, hogy sikerült indítani az évet, milyen be nem tartható fogadalmat tettetek, vagy hogyan sikerül a memoriába nehezen beékelődő emlékeket felidézni a szilveszter éjszakáról, viszont én azt hiszem, hogy megtaláltam az újév első napjára a tökéletes filmet. Listán volt régóta, tudtam, hogy elég klasszik meg minden, de úgy sikerült megfognia, hogy észre se vettem. Csak megtette.

Roman Polanski botránya és az utóbbi időben elég viharosan megtépázott életének kapcsán bennem csak az a kérdés merült fel, hogy mennyire lesz ez hatással a készülődőben lévő alkotására. Persze azért kíváncsi lennék, hogy a vádakból és pletykákból mi az igaz, de ebbe most ne menjünk bele. Aki látott már filmet a rendezőtől, az tudhatja, hogy nem a közönséghajhászat a fegyvere, egyéni stílusban tükrözi vissza, amit be kíván mutatni a mozgóképpel.

Miért van az, hogy a legtöbb thrillerben/horrorban a főszereplők nem verik agyon a rosszembert, miután már óriási kínlódás és furfang árán sikerült leteríteni, hanem egyszerűen eldobják a fegyvert és elfutnak, hogy öt perc múlva már megint a nyomukban loholjon? Nyugalom; eme költői kérdéssel a legkevésbé sem volt célom már az első mondatban elspoilerezni a film végét, egyszerűen csak óva szeretnék inteni mindenkit az And Soon the Darknesstől, akit az ehhez hasonló hülyeségek zavarnak. Aki nem bírja elviselni a minden logikát megkérdőjelező cselekvéseket, az inkább ne is olvasson tovább.

Sose tartoztam a nagy Üvegtigris-fanok közé, de az első részt még simán elnézegettem, viszont a másodiknál már úgy éreztem, hogy ez a téma nem elég erős ahhoz, hogy még egy filmet elbírjon, így aztán az eredetiség háttérbe szorult, helyét átadva az időközben erőltetetté és egyre gázabbá váló Sanyinak. Ezért aztán nem túl nagy lelkesedéssel ültem be a harmadik részre, de egy esély azért kijárt neki. Én pedig vegyes érzelmekkel álltam fel utána, mivel kevesebbet, de ugyanakkor többet is kaptam a vártnál. Kevesebbet, hiszen a megszokott hangulat teljesen kiveszett belőle, és többet, mert ezúttal történetet is írtak a poénokhoz. A vicc pedig az, hogy a hangulatot pont a történet üti ki egy jobbegyenessel.

Az ugye nem lehet, hogy a fejlécben kihangsúlyozott (egyéni) klasszikus karácsonyi filmről ne dumáljunk kicsit? Nem hát. Nem is tudom, hogy lehetne legjobban jellemezni, nekem valami olyasmi ugrik be róla, hogy elbaszottul zseniális. Nem tipikus karácsonyi maszlag, ezért páran - pláne szülők - tuti húzzák a szájukat és nem tudják értékelni majd. Nekem viszont az utóbbi években eléggé a szívemhez nőtt.