Mivel nagy viták zajlottak Jones írásánál így rászántam gyorsba ezt a másfél órát, mert kíváncsi voltam Todd Phillips tényleg ennyire mellényúlt-e. Szerintem nem. Az viszont tény, hogy a Másnaposok színvonalát eléggé alulról szemlélte ezzel a vígjátékkal azt leszámítva, hogy Galifianakis karaktere kottára ugyanaz maradt, mint ott.

Két barom roadmoviezik. Ennyi lenne röviden a történet, közben pedig minden faszság ami be szokott az bizony be is üt. Az első 20 percen elég sokat röhögtem, viszont utána valahogy elkezdett leüllepedni a film. Haladt előre, csendesen, jó darabig poéntalanul. Igazából az zavart jobban, hogy volt néhány nagyon tipikus sablon, amit nem tudtak kihúzni a forgatókönyvből. Kár, hogy nem tudják elkerülni ezeket és valami mást, újat írni. Példának rögtön a kötelező feka, Jamie Foxx karaktere és amire utaltak vele, 200-szor elhasznált klisé. Vagy említhetném a fatert a kávés dobozban. Láttuk már? Biztos.

Jó játékokból gyakran készülnek rossz filmek, és ez alól sajnos a Chun-Li legendája sem lett kivétel. Pedig Uwe Bollnak köze nem volt hozzá.

A Street Fighter egyik népszerű karaktere, Chun-Li áll a középpontban, aki gyerekkorában a zongorázás mellett bunyózni is tanult. Ez utóbbi tudására pedig szüksége is lesz, ha ki akarja szabadítani apját a gonosz Bison fogságából. Márpedig ki akarja, csak előtte még egy Gen nevű fickótól kell különórákat vennie kamehamezásból.

Több paradoxonra is figyelmes lettem a film kapcsán. Az első a történet egyszerűsége, ami egyúttal jócskán túl is van bonyolítva. Ez mondjuk nem olyan nagy gond, mivel a bunyós filmeknél kb. a sztori az utolsó szempont, amit figyelembe veszek, de azért elég zavarossá válik időnként, főleg amikor mindenféle mesebeli szálakkal toldják meg.

A szerintem meglehetősen túlértékelt Másnaposok rendezője, Todd Phillips nem evezett ismeretlen vizekre, és (megint) levezényelt egy cseppet sem vicces vígjátékot, ezúttal Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis főszereplésével.

A film két férfi és egy kutya zökkenőmentesnek jóindulattal sem nevezhető utazásáról szól. Az események kiváltó oka pedig nem más, mint egy aprócska félreértés, aminek következményeképpen kitiltják az összes reptérről Petert és Ethant, akik ezért kénytelenek együtt elkocsikázni Los Angelesig, ahol Peter felesége hamarosan szülni fog. Az egyetlen probléma csak az, hogy Ethan nem egy hétköznapi útitárs, és akarva-akaratlanul is egyfolytában keresztbe tesz Peternek.

Két tudós különféle élőlények DNS-ét keresztezve állít elő mindenféle hibrideket, amivel egészen addig semmi gond nincsen, amíg a képletbe be nem kerül az emberi DNS. Az illegális kísérlet természetesen titokban zajlik, de a hamarosan világra jövő, Dren névre keresztelt lényt nem olyan egyszerű elzárni a kíváncsi szemek elől.

A laborkísérletek és a megfigyelések áldokumentumfilm- szerű atmoszférája már az első pillanatokban jócskán felkelti az érdeklődést, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen addig meg is marad, amíg el nem kezdődik hibridünk „nevelése”. Onnantól totális unalomba fullad az egész, és egyre ritkábban képes erőt venni magán.

Vannak ugyan nem várt fordulatok, és kiszámíthatatlan történések, csak némelyikük annyira érthetetlen és hiteltelen, hogy többször is felröhögtem olyan jeleneteknél, amiknek elméletileg sokkolniuk kellett volna. Nem szeretném elspoilerezni ezeket, de tényleg sok WTF?!-pillanat van - sajnos a szó negatív értelmében.

Szörnyfilmek már az ’54-es Godzilla előtt is léteztek, melyek közül a leghíresebb az amerikai King Kong (1933) volt. Az ’50-es évek végén egy igencsak érdekes ötlet pattant ki Willis O’Brien agyából (akinek mellesleg a Kong speciális effektjeit köszönhetjük). Kitalálta ugyanis, hogy visszahozza a mozikba az óriásgorillát, akinek a folytatásban egy hatalmas, különböző állatok testrészeiből összetákolt szörnyeteggel, Frankensteinnel kellene megküzdenie. Az amerikai stúdiókat azonban – vajon miért? – cseppet sem érdekelte a dolog, ezért a projekt hosszú bolyongás után Japánban kötött ki, ahol a Toho stúdió fejesei végül rábólintottak, azzal a feltétellel, ha Frankensteint Godzillára cserélik…

A történet szerint egy gyógyszeripari cég vezetője óriási felfedezést tesz egy eldugott szigeten: nem elég, hogy különleges, nyugtató hatású bogyókat talál, de egy hatalmas szörnyeteg létezése is a fülébe jut. Rögtön el is küldi két emberét a szigetre, hogy próbáljanak meg több bogyót kicsikarni a szűkmarkú bennszülöttekből, de ami még ennél is fontosabb: ha meggyőződtek róla, hogy valóban létezik, akkor fogják el King Kongot, majd szállítsák Japánba. Sajnos a hajóút során problémák adódnak, aminek következményeképp az elszabadult gorilla kontrollálhatatlanul a szigetország felé veszi az irányt. Időközben Godzilla is előtör jégbörtönéből, és hogy még nagyobb legyen a felfordulás, szintén Japánt veszi célba.

A Coen testvérek az előző banális rendezésük után visszatértek ahhoz a műfajhoz, amiben egyszer már alkottak egy mesterművet. Ezúttal finomabb peremen mozognak, szinte brutalitásmentesen. A True Grit ugyanis egy western köntösbe bújtatott mese, ahol a karakterek mozgatnak mindent, ahol az érték velük együtt születhetett csak a vászonra.

Jason Friedberg és Aaron Seltzer megint tréfarépát reggeliztek, és ezúttal az érthetetlenül nagy sikerű Alkonyatot pécézték ki maguknak, hogy szokásukhoz hűen hasfájásig röhögtessék a paródiák kedvelőit.

Leginkább az első rész alapján építették fel a történetet. In medias res kezdés után láthatjuk, amint Becca megérkezik Sporksba, majd közeli ismeretséget köt a fancsali Edward Sullennel. Ehhez azonban a szokatlan testi változásokat átélő Jacobnak is lesz egy-két szava, de közben idegen vámpírok támadnak Beccára, és még a Zolturi is bekavar.

Stephanie Meyer története Bella jellemétől kezdve a farkasembereken át a csillogó vámpírokig rengeteg magas labdát ad, amit a poéngyáros duó kíméletlenül le is csap. Sajnos egy egész estés filmhez ez nem bizonyult elégnek, így máshonnan is merítettek a fiúk, és még így sem éri el a játékidő a másfél órát. A film második felében érezhető színvonalcsökkenés miatt azonban ez aligha jelent problémát. Nem mintha különösebben nagy lenne a minőségromlás, de az első 40 perc tömény poénzuhatagához képest érezhetően csökken a lendület.

(Nem, ez nem az a Nelly Furtado szám.) Mi sülhet ki abból, ha Amerika egyik legrejtélyesebb bűncselekményéről készítenek filmet? Hát az, hogy nem kapunk válaszokat. Ez érthető mégis zavaró kissé, de ha mindemellett képtelenek ábrázolni a miért?-eket, ha nem jön át a pszichikai rész akkor bizony nem lesz olyan kényelmes az a fotel. Ettől függetlenül Andrew Jareckinek sikerült belenyúlnia a tutiba, mert a főszerepekre 3 olyan színészt választott, akik elviszik a filmet.

A dark fantasy rajongók nem mondhatják el magukról, hogy különösebben el lennének kényeztetve, ezért nagy hiányt igyekszik pótolni a Solomon Kane, ami nem lett ugyan egy eget rengető alkotás, de a maga nemében egész szórakoztató.

Túl sok meglepetést nem tartogat az alaptörténet, miszerint az egykor kegyetlen, ám azóta jó útra tért harcosnak – bármennyire is nem szeretné – kardot kell rántania, hogy jótevőinek szeretett lányát kiszabadítsa a gonosz fogságából.

Hatalmas újdonságokra nem kell számítani, de az apróbb fordulatok néha váratlan vakmerőséggel szállnak szembe a giccses hollywoodi klisékkel, és ezek máris sokat javítanak az összképen. A csavarosabb történet mellett a karaktereket hiányoltam nagyon. Van a békés harcos, meg a gonosz ellenség, a többiek viszont csak jönnek-mennek, és nincs egyetlen olyan karakter sem, aki állandó részese lenne az eseményeknek, vagy egy olyan segítőtárs, aki időnként feldobná egy picit Solomon szürke hétköznapjait.

Elkapott valami furcsa, néhol vonzó mégis picit depresszív hangulat, ebben a szép időben, amikor januárt írunk és kint repkednek a plussz 15 fokok (persze te ezt már máskor olvasod). Ezért előkaptam a Summert, hogy a Kristen Bell és Katherine Heigl okozta szellemi és fizikai sérüléseket, amiket rom-komnak nevezett izékben idéznek elő, begyógyítsam picit. Azt kell mondanom, hogy sikerült - mert nem ismeretlenül használtam fel Marc Webb első komolyabb rendezését, aki mellesleg majd szállítja nekünk az új Batmant. Haha, persze. Fogja vissza magát, aki már gépelte, hogy mennyire tájékozatlan vagyok. Szóval a Spideyt.