Godzilla járt már nálunk nem is olyan régen, és bár abban a bizonyos posztban szó esett első megjelenéséről, én úgy érzem, hogy ez a remekmű megérdemel egy saját, különálló bejegyzést is.
Lássuk tehát a történetet, nagyon röviden: az atombombák kizökkentenek fekhelyéről egy több millió éves szörnyeteget, aki elnyel egy jó adag sugárzást, majd előmászik az óceán mélyéről, hogy megállíthatatlan ámokfutásba kezdjen Japán városaiban. Godzilla, mint a nukleáris fegyverek jelképe jelenik meg a filmben, óriási méretű pusztítást hátrahagyva maga mögött. Azzal, hogy a normális fegyverek hasztalanok ellene, Honda Inoshiro író/rendező csak még inkább azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a szörnyeteg maga a megelevenedett atombomba. A háborúellenes hangvétel végigkíséri az egész filmet; ide tartozik például a tudós vívódása is, aki feltalálta ugyan a titkos fegyvert, amivel a szörny elpusztítható, de fél, hogy utána rossz kezekbe kerülve csak még nagyobb kárt okozna.
A színészek (az emlegetett tudóssal az élen) néhol igencsak túljátsszák szerepeiket, valamint a statiszták is sokszor vidámabbak a kelleténél a háttérben, de egy ilyen régi alkotás esetén ezt igazán elnézhetjük nekik. A mai, pörgős filmek után néhány jelenet kényelmes lassúsága kissé unalmasnak hathat, de Godzilla pillanatai garantáltan lekötik mindenki figyelmét.
A technikai megvalósítás a korabeli nézők számára lenyűgöző látványt nyújthatott, mai szemmel nézve azonban már könnyen elmosolyodhatunk a gumiszörny láttán. Godzilla dizájnjának kialakításakor egyébként a T-Rex fejét és testét, az Iguanodon nyakát és karjait, a Stegosaurus hátán lévő csontlemezeket, ill. a krokodil bőrét vették alapul. Nem kerülheti a néző figyelmet az sem, hogy a bestiára tüzelő emberek mozdulatlanok. Nos, ez nem véletlen, hiszen egytől-egyig bábuk; de a felboruló matchbox-tűzoltóautó esetében is könnyen észrevehető a turpisság. A városok modelljeit farostlemezből és drótokból építették fel, hogy aztán a dinoszaurusz végigtrappolhasson rajtuk. Egész élethűen sikerült megoldaniuk a készítőknek, bár néhol az épületek feltűnően könnyen emelkednek a magasba, zavaróan súlytalanok, és gyors mozgatásuk a valódi méretükről is árulkodik. A romba dőlt város makettjének megalkotásakor Honda a II. világháborús emlékeit használta fel, melynek látványa nagy hatással volt az akkori közönségre.
Az Egyesült Államokban egyébként csak egy szanaszét vagdosott verziót mutattak be, amiből gond nélkül eltávolították a nukleáris fenyegetettségre utaló képsorokat, helyükre pedig utólag bevágtak egy amerikai riportert, aki időnként feltűnik, és különböző monológokat folytat (WTF?!). Nem csoda hát, hogy Roland Emmerich a következőképp vélekedett a látottakról: „Csak akkor értettem meg, hogy milyen zseniális a japán Godzilla, amikor a Toho stúdiótól megkaptam Honda Inoshiro legelső, 1954-es filmjét.”
Mai szemmel már enyhén szólva is gagyinak hat az 1954-ben alkalmazott trükkök nagy része, a Godzilla mégis egy rendkívül hangulatos és hatásos mű, amit legalább egyszer minden valamirevaló filmrajongónak látnia kell. Az apróbb hibái ellenére megérdemelten kap 9/10-et, mert – hogy Emmerich szavaival éljek – „Honda teljes filmje maga a filmművészet magasiskolája.”
forrás: angol wikipédia, kilencesterv.com, cinema magazin 98/9
