Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.

David O. Russell bármennyire akarta, hogy Micky Wardról szóljon a rendezése, ez a film bizony Dicky Eklundról szólt. Az ő karaktere uralkodott minden képkockán, kiszorítva minden "vetélytársat", aki csak megpróbálta elvenni tőle a vásznat. A Fighter nem olyan, mint Stallone Rockyja vagy akár az Eastwood profizmusából születő Millió dolláros bébi, hanem egy "családi tabló" ahol a boksz csak amolyan hagyaték, amivel kiszabadulhatnak a kisvárosi környezetből.

A Fighter egyik legnagyobb baja, hogy Oscarra gyúrták. Kidolgozták a drámai izmokat, a környezet bemutatását kockahassá edzették, és ezt bizony szinte minden pillanatában érezni lehetett. Nem mondom, hogy ezért vállalhatatlan film volna, mert azzal nagy hülyeséget állítanék, de aki tudja, hogy milyen filmeket vezetnek Oscar bácsi elé, az szemrebbenés és vita nélkül oda sorolná.

A két testvér kezdeti bevonulása abszolút lefekteti azt az alapot, amire aztán a rendező mindent felépíthet és nem kell attól félnie, hogy összeroskad a műve. Micky (Mark Wahlberg) a szerény fiatalabbik testvér szerepében próbálja eltűrni, hogy a bátyját, Dickyt (Christian Bale), dicshimnuszok zengik körbe a hatalmas családból akármerre jár, és a csillapíthatatlan drogfüggőségét pedig mindenki besöpri a szőnyeg alá, mintha nem létezne. Pedig ott van - erre C. Bale, ismét emberfeletti fogyása a példa - de a kisvárosban mindenki hallgat, miközben Dick folyton arról a hatalmas mérkőzésről beszél, amit kiütéssel nyert meg Sugar Ray ellen és hogy ő Lowell büszkesége. Mickyt a család veszi körül minden oldalról, a testvére edzi, az anyja pedig a menedzselési ügyekben intézkedik. A fiatalabbik testvér nagy meccsre készül, amit a pénz, egy nátha, és az a bizonyos "most szállt le a kanapéról" kijelentés húz keresztül, ami aztán csúnya vereségbe torkollik és teljesen felemészti a váltósúlyú bokszolót, ezért a dolgoknak változniuk kell.

Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.

„Végül mindannyian ribancok leszünk”

Ha a címből nem lenne világos, melyik nem képviselőinek készült a film, az első percek eloszlatnak minden kételyt. Három lengén öltözött ribi száll ki libasorban egy kocsiból – ezt mi lassítva, ill. a melleikre zoomolva követhetjük nyomon. Hamarosan kiderül, hogy a Hel, Camero és Trixie által keresett gyémántok valahol a közelben vannak elásva, ezért aztán ásót ragadnak, és kezdődhet a terület átfésülése.

Igen, ennyi a történet. Hogy egy kicsit megcsavarják, bizonyos időközönként flashbackek segítségével haladunk visszafelé az időben, a végére pedig teljesen összeáll a kép (igaz, addigra már rég rájött mindenki a csattanóra). A flashbackek kivételével az egész film egy aprócska helyszínen játszódik, ahol a csajok szorgalmasan ásnak. Természetesen még ezt a bonyolult műveletet is pucsítva, magukat simogatva végzik, gondosan belassított felvételeken. Amikor pedig elfáradnak, vízzel locsolják egymást. Igen, lassítva.

Közben néha egymásnak esnek (mindenféle értelemben), meg felbukkan pár érdekes karakter is, akikkel szinte egytől-egyik összetűzésbe keverednek a lyányok. A fightok során pedig spriccel a vér, törnek a csontok, szakadnak a ruhák és a kemény beszólások sem maradnak el. Mind a pusztakezes, mind a lövöldözős harcok iszonyú nevetségesek, ám annál szórakoztatóbbak, ráadásul nem egyszer - könnyen észrevehetően - vetített háttér előtt zajlik minden.

Gagyinak tűnhet a film az eddig leírtak alapján, és az is. Csakhogy szándékosan gagyi. A Bitch Slap ugyanis a ’70-es évek exploitation filmjeinek állít görbe tükröt, így a szexi, fegyveres apácától kezdve a stílus minden jellegzetességét kifigurázza. A színészek szándékosan eltúlzott alakítással növelik a gagyi-faktort, és ahhoz sem kell túl szemfülesnek lenni, hogy észrevegyünk néhány hihetetlenül vicces cameot a ’90-es évek sorozataiból.

Több lehetőség is rejlett a témában, de még ebből az egysoros történetből is kihoztak egy meglehetősen szórakoztató és szándékosan rossz filmet, amiben többször látni a szereplők melleit, mint a fejüket. Hibái és hiányosságai természetesen vannak, ezért csak 7/10 lett a vége.

Mondhatnám, hogy a Faster elkezdte betömködni a zsigeri akciófilmek iránti hiány tátongó lyukait, de nem akarok hazudni a kedves olvasóknak. Nem arról van szó, hogy Rock színészi vénáit szinte hangyányit sem sikerült kiaknázni - hiszen ez keményebb munka lett volna, mint leforgatni a filmet - hanem arról, hogy megint többet akartak kipréselni egy végtelenül triviális, pofonegyszerű bosszúfilmből. Így csodálkozni nincs sok értelme azért, mert nem sikerült.

Harder, Better, Faster -> THE ROCK

Oshii Mamoru, a Ghost in the Shell című kultanime rendezője jegyzi ezt a filmet, mely egy kietlen és lehangoló jövő képét tárja elénk. Egy olyan jövőbe vezet el, ahol az emberek egy virtuális világba menekülnek a nyomasztó, reménytelen hétköznapok elől. Ez a világ ad otthont az Avalon névre keresztelt háborús játéknak, ami mellesleg illegális, mivel amellett, hogy függőséget okoz, néha az agyhalál állapotába kényszerít bizonyos játékosokat. Történetünk főhőse egy Ash nevű nő - az Avalon egyik legkiválóbb harcosa. Miután tudomást szerez a játék egy extra nehéz szintjéről, elhatározza, hogy véghezviszi azt, ami eddig senkinek sem sikerült…

A norvég filmesek 2009-ben átlagon felüli kreativitásról, valamint rendkívül jó humorérzékről tettek tanúbizonyságot a Náci Zombik című agyatlan mészárlás keretein belül. Éppen ezért minden okom megvolt azt feltételezni, hogy majd az általam nem túlságosan kedvelt kézikamerás horrorfilmekkel is tudnak kezdeni valamit, amitől végre egy szórakoztató alkotás is készülne a stílusban. Ötletük pedig volt is hozzá, csak sajnos a megvalósítás csúszott el egy egész fürtnyi banánhéjon.

A Trolljegeren egy olyan háromfős amatőr forgatócsoport néhány napjába nyújt betekintést, akik kezdetben egy medvéket sunyiban legyilkoló, illegális orvvadászt szeretnének lencsevégre kapni. Rövidesen azonban kiderül, hogy alaposan félreismerték riportalanyukat, ugyanis a szakállas, mogorva úriember valami egészen másra vadászik. A srácok szeme rögtön felcsillan, a területükről elkolbászoló trollok likvidálására szakosodott Hans pedig megengedi nekik, hogy vele tartsanak, és még segít is filmjük elkészítésében.

Nem kifejezetten rajongok a sok történetet gyúrjunk össze, majd alkossunk belőle filmet projektekért. Rengeteg sztárt hoztak tető alá a Paris, je t'aime példájára, csak ezúttal más a helyszín. Mégis azt mondom, hogy a NY I <3 you egy egész kellemes szórakozás lett a néhány indokolatlan üresjárat mellett is.

Valentin-nap alkalmából mára egy olyan film bemutatását terveztem, amit nyugodt szívvel ajánlhatok minden romantikus lelkületű moziba járónak – és ahogy az lenni szokott, megint kifogtam egyet az önmagukat lejárató, erőltetett kliséhalmazok közül.

Natalie Portman és Ashton Kutcher neve elég meggyőzően cseng ahhoz, hogy kólát és popcornt ragadva beüljünk párunkkal a moziba, és egy könnyed, szórakoztató másfél órát töltsünk el ott. Míg előbbitől a romantikus szálat és egy erősebb alakítást várna az ember, addig utóbbitól a lazaságot és a humoros jeleneteket szoktuk meg. A Csak szexre kellesz azonban se nem romantikus, se nem humoros. Legalábbis annyira nem, hogy ne unjuk szét az agyunkat, miközben a film sorra veszi a stílus összes létező sablonját, minden lehetőséget gondosan kikerülve, ami egy kicsit is jobbá tehetné.

Elképzelem, ahogy a rendező a forgatókönyv felett ülve gondolkodik, hogy mi a fenét forgasson ebből a sztoriból. Egy lélekölő drámát, egy pattanásig feszült matthelyzetet, vagy valami börtönpszichot? Majd összecsapja a tenyerét, és azt mondja: mindháromból teszek bele ezt-azt, a játékidő könnyen meglesz, a színészik értik a dolgukat, én meg addig elmegyek kurvázni.


Norton a forgatókönyv elolvasása után.