Idáig hallik a popcorn ropogás, sorban érkeznek az előzetesek, én pedig azon agyalok, hogy a Drive Angry-re szívesebben beültem volna. Aztán megjelenik a szokásos 16-os, sárga karika (a besorolás egyébként pg-13, wtf?) és záporoznak a meteoritok, robbanások fülsüketítő zaja árad a hangszórókból, amikor belecsöppenünk a Battle: LA első jelenetébe, ahol még semmit sem értünk, de reménykedünk, hogy tartja majd a magas fordulatszámot. Vágás, bemutatkoznak a tengerészgyalogosok, kis szelet mindegyikük életéből, ami sajnos dögunalmas interpretációba fordul át, így az első 20 percet már tuti buktuk, de még pislákol a lámpa halvány fénye az alagút végén, és csak az ufokon múlik mikor alszik ki, vagy hogy kialszik-e egyáltalán.

1994-et írtunk, amikor Keanu Reeves macsóistensége állított meg egy száguldó buszt, ami mögött természetesen terroristák ravasz terve ékeskedett a háttérben, hiszen Hollywoodban járunk, olyan nincs, hogy ne legyen összeesküvés egy popcornnak szánt akciófilmben. 2010-et írunk, amikor valós események nyomán - na ez mi a fenét jelenthet? - Ridley Scott kisöccse, Tony Scott elhatározza, hogy megcsinálja a Féktelenül-t terroristák nélkül, Denzel Washingtonnal. Az eredmény pedig pont olyan lecsupaszított művet produkál, mint amilyennek elsőre hangzik.

Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

A kihalóban lévő akcióhősök közül talán Jason Statham az utolsó, aki még próbálja életben tartani a műfajt, és kísérletet tesz arra, hogy ne felejtsük el milyen, amikor nem CGI-harcosok uralják a vásznat és valódi robbanások szakítják szét a dobhártyánkat. Amíg ilyen egyszerű és fasza filmeket hoz el nekünk, életben tartva a reményt, addig csak elismerő bólintásokkal igazolhatjuk őt vissza.

Miután a 2000-res évek elején Bruce már egy ideje nem kapott tökös, mosópor helyett vérfoltokkal dúsított trikóban gyilkoló, pazar egysorosokkal teli szerepet, ezért a Sin City előtt még megkörnyékezték, egy inkább a thrillert előnyben részesítő, de még korrekt akciófilmnek is betudható produkcióhoz. Bruce így semmiképp sem akart csalódást okozni, még ha a túszfilmek megszokott kliséi nem feltétlen pörgős hullagyártást vetítettek előre, ő akkor is inkább hozta a kemény, a családja érdekében minden idegesítő parasztot eltávolító zsarut, mint a lélekben megtört túsztárgyalót. Na jó, ez utóbbiból is kellett valamit mutatnia, amit ha John McClane meglátott volna, akkor két egysoros oltás után a karján nyomta volna el a cigicsikket.

A sci-fi és a horror frigyéből számos nagyszerű film született már, hiszen egy űrhajóról nem igen lehet hová menekülni, ezért remek alapanyagot szolgáltat egy feszült és idegőrlő szórakozáshoz. A Halálhajó is ezt szeretné megragadni, de nagyon rosszul csinálja, ugyanis sokáig fogalmunk sincs, hogy mitől kellene egyáltalán féltenünk a szereplőket?

Annyit megtudunk, hogy a kis mentőcsapat egy elveszettnek hitt űrhajó, az Event Horizon legénységén szeretne segíteni, ám odaérve csak néhány vérfoltot meg szétszabdalt hullát találnak. Amikor rájönnek, hogy itt valami nagyon nincs rendben, már késő: valaki vagy valami figyeli őket, és nem engedi, hogy elhagyják a hajót – legalábbis élve biztosan nem.

Édesapám azt mondta, ha félek, akkor takarjam el a szemem a kezemmel. Aha, persze. Azért, hogy ne lássam minden idők egyik legdurvábban megalkotott filmes szörnyét? Esélytelen. Persze nyugtáztam őt egy igennel, majd 20 perc elteltével, miután elaludt, gyermeki kíváncsisággal és izgalommal tapadtam a tévére, hogy Schwarzi miként fogja sárban megfürdetett testével kinyírni, ezt a pokolian vérmes, raszta fejű rohadékot, akit képtelenség volt nem csodálni 8-9 évesen - miközben titkon rettegtem is tőle. (A Spoilerek kockázatának tudatában olvasson tovább mindenki.)

Hollywood már jó ideje remake-lázban ég; valahogy nem akaródzik a filmeseknek megerőltetni agytekervényeiket, ezért aztán néha olyan klasszikusokat ásnak elő vérfrissítés céljából, mint például a Farkasember. Valami felsőbbrendű hatalom azonban nem vette jó néven Mark Romanek próbálkozását, és különböző újraforgatások, átírások, rendezőváltások, valamint jelentős csúszások árán végül Joe Johnston vezénylete alatt készülhetett el a film.

Az a jelenség, amikor olyan magyar film kerül a mozikba, ami nem a ratyi vígjáték kategóriába sorolható, már önmagában megér egy pezsgőbontást. Köves Krisztián Károly újító próbálkozása ettől függetlenül óriási bukta lett; úgy tűnik, a nézők a gagyi-faktortól (joggal) tartva nem szavaztak túl nagy bizalmat a Halálkeringőnek. De az is lehet, hogy nem akkor kellett volna moziba küldeni, amikor az Avatar szekere megállíthatatlanul száguldott előre…

Már az intróból látszik, hogy igényes(ségre törekvő) filmmel van dolgunk, legalábbis, ami a képi megvalósítást illeti. Ezt csak még inkább megerősíti a helyszín bemutatása, vagyis Elza (Dobó Kata) lepukkant lakása, ami a maga ósdi, lelakott külsejével hiteles otthona a mindenből és mindenkiből kiábrándult, terhes rendőrnőnek, aki láthatóan nincs túl jó idegállapotban. A lakásba hamarosan beállít Elza 10 éve nem látott apja, a szintén rendőr Rusty (Kern András), és kezdetét veszi egyfajta macska-egér játék, melynek végkifejlete mindkettejük jövőjére meghatározó hatással lesz.

Érdekes, hogy Norvégia kisujjból kirázta azt, amire Hollywood az utóbbi években képtelen volt. Hiába kaszált a Paranormal Activity és hiába született egy Cloverfield, a kézi kamerás műfajban tett kirándulások többnyire seggen aluli próbálkozások voltak. A norvégok viszont egy remek és egyben viccesnek hangzó ötlettel előállva forgattak áldokumentarista filmet egy bizonyos vadászról, aki nem medvéket gyilkol esztelenül, hiába hiszi azt minden jött-ment.