Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

John Brennan tanárember, családdal, nagy házzal, átlagos, semmiben sem kirívó életvitellel. Egy délelőtt, amikor rendőrök dörömbölnek az ajtójukon, majd többedmagukkal elvonszolják a feleségét gyilkosság vádjával, akkor viszont minden teljesen szürreális, rohanó pánikba csap át.

A nyitójelenetbe csöppenve szinte azonnal érzékeljük azt a diszkrét, belsőséges viszonyt, ami közte és a felesége között kialakult, és pontosan ez az, amivel a film végig megdönthetetlen pilléreken áll és az érzelmek nem siklanak át a giccs, vagy a túlzó empatikusság határán. John feleségét börtönbe zárják, aztán mikor már minden törvényes eszközt felhasznált, hogy felmentsék, - ugyanis ártatlan, félreértésből csukták le - akkor a teljes rezignáltság és kilátástalanság határán valami olyan ötlik fel benne, amit talán még ő maga sem hisz el: megpróbálja megszöktetni a feleségét.

A dramaturgia és a dráma legfőképp azért működik, mert teljesen reális, hétköznapi karakterekről van szó, amilyenek akár nap, mint nap mellettünk sétálnak el az utcán - azt leszámítva persze, hogy egyikük sem egy Russell Crowe. Éppen ezért válik óriási hatásúvá, ha egy tanár drogot vesz azon a mocskos környékén, - RZA nem tagadta meg önmagát - amit eddig talán csak filmeken látott. Vagy hazugsággal próbálja leplezni az idegességét a börtönben, amit nagyon rosszul csinál, mert egyszerűen sosem tett ilyesmit.

Crowe minden rutinjára szükség volt és lehetett tudni, hogy nem botlik el feladatteljesítés közben, hiszen erre nem egyszer bizonyítékot adott már. A pillanatok amiket átél, szinte kimásznak a képernyőből és belénk költöznek, olyannyira, hogy görcsös feszültséget és izgalmat generálnak, amelyektől csak a legutolsó képkockák láttán vagyunk képesek megszabadulni. A mellékszereplők sem hibáznak: Liam Neeson szökésszakértőként lép a vászonra, majd miután átadta tapasztalatát a fizetséget követeli, Olivia Wilde anyaként mutatkozik, kedvesen és aranyosan, a nagyapa szerepében Brian Dennehy, akihez a legjobb jelenetet lehet kötni.

Haggis rettentően éles precizitással tárja elénk a nagyszülőket, az apát, aki nem kommunikál a fiával, egy fiút, aki próbálja feldolgozni anyja elvesztését, és legfőképp egy férjet, aki a végletekig elszánt, akkor is ha remeg a keze, és akkor is, amikor gyilkolnia kell a cél érdekében. Tökéletes drámai ábrázolás, amin csak az utolsó akciójelenet, a menekülés képes csorbítani, de csak egy apró karcot ejtve az addigi profi felépítésen. Az anya elkeseredett kísérlete ugyanis engem személy szerint kissé felháborított - közben pedig fogyott az idő(!) - annak tudatában, hogy mi mindent tett érte a férje, de ennek ellenére mégsem vált idióta cselekménnyé, pusztán az érzelmek tettekben való megnyilvánulását itt nehezebb volt elfogadni.

A tényleges akciójelenetek zsigeriek, véresek és habozástól mentesek - nem Taken-szerűek, hiszen ott teljesen más volt a koncepció - de realitásukban hordozzák a profizmust. Feszes tempót diktálnak, majd amikor felcsendül Moby, a pulzusszám nagyot rugaszkodik a mutatón és minden rohan a kiszorított végletekig, katarzist szülve a végjátékra.

Amikor Russell Crowe utoljára néz farkasszemet a tükörben lévő alakkal, akivé kellett válnia ahhoz, hogy véghez vihesse mindazt, amitől elhányta magát, ott minden érzés és cselekedet súlya összpontosul. Több hasonló, földhöz ragadt, realista filmnek kellene készülnie Hollywoodban. 8/10.