1994-et írtunk, amikor Keanu Reeves macsóistensége állított meg egy száguldó buszt, ami mögött természetesen terroristák ravasz terve ékeskedett a háttérben, hiszen Hollywoodban járunk, olyan nincs, hogy ne legyen összeesküvés egy popcornnak szánt akciófilmben. 2010-et írunk, amikor valós események nyomán - na ez mi a fenét jelenthet? - Ridley Scott kisöccse, Tony Scott elhatározza, hogy megcsinálja a Féktelenül-t terroristák nélkül, Denzel Washingtonnal. Az eredmény pedig pont olyan lecsupaszított művet produkál, mint amilyennek elsőre hangzik.
Az Unstoppable szinte minden hasonló fimből ellop egy-két elemet, mindezt csak azért, hogy egy újabb semmitmondó, de ezen felül viszonylag szórakoztató másfél órát szolgáltasson a lazítani vágyó nézőnek - tizenévesnek, meló utáni fáradt segédmunkásnak, buta akciófilmre éhezőnek és Denzel Washington kedvelőnek. Valójában egy teljesen felesleges film, mégsem érezni elpocsékolt időnek a megtekintését. A cselekménye habkönnyű, mindennemű (mély) gondolkodástól mentes iparosmunka: egy vonat elszabadul emberi hanyagságnak köszönhetően, az alkalmazottak pedig minden erejükkel azon vannak, hogy megfékezzék, mielőtt az első élesebb kanyarban kisiklik és a több ezer liter mérgező vegyszer a vagonokban lesöpör egy egész várost a térképről.
A film legnagyobb problémája a karakterek pehelysúlyúsága, akik miatt akkor sem tudunk izgulni, amikor majdnem széttrancsírozza őket a síneken robogó "bomba". Majd előkerül a családi dráma klisé, ami nem hogy képtelen enyhíteni a közönyünket, de csak még inkább szánalmas próbálkozásnak hat, ahogy Denzel jó apa akar lenni, közben pedig hősi babérokra tör. Chris Pine figurája első napos srác, akit a vén rókák azonnal a halál faszára kívánnak, hiszen a vesztüket érzik, amikor egy ilyen protekció által bekerült faszacsávó veszélyezteti az évtizedek óta végzett munkájukat, az egyetlen megélhetésüket. A kettejük duója eleinte monumentális mélységekig menően oltja szarrá egymást, aztán, ahogy közeleg az izgalom - amikor nő a feszültség - hirtelen akkora haverokká avanzsálódnak egymás számára, mint Bud Spencer és Terence Hill a századik közös filmjük után. Az egyetlen említésre méltó szereplő, a Rosario Dawson által életre keltett "főnök", akiben van némi halvány szikra, bár a sablonos létből ő sem tud igazán kilépni, de azért megpróbálja és ha nem is sikerül neki, legalább látunk valami szépet a vásznon.
Tony Scottnak köszönhetően (akinek zsebében, azért már ott pihen Az utolsó cserkész meg a Tűzben edzett férfi) viszont az akciójelenetek képesek elfeledtetni velünk a buta, klisés karaktereket. A vágás ritmusos tempója, a feszültség apránkénti csiszolása, na és persze a böszme, tűzpiros Pick Uppal való száguldozás megadja azt a kellő adrenalint, amitől a Száguldó Bomba nézhető akciófilmmé érik, minden jellegzetes hibája ellenére.
Az racionálisan megmagyarázhatatlan dolog, hogy Denzel Washington mi a fenéért választ ilyen középszerű filmeket, ahol a karakterét bármelyik épkézláb sorozatszínész el tudná játszani. Persze nyilván a közepesnél valószínűleg nagyobb összegű zsebpénz rá a fő ok, csak furcsa látni egy olyan akciófilmben, amit egyrészt már leforgattak, másrészt a '90-es években készült jobb Wesley Snipes filmek szintjét képes csak meghaladni. Ez részben azt mutatja, hogy középszerű egész estés akciófilmekre mindig is lesz igény, akár profibb, akár kevésbé tehetséges színészekkel. Ettől függetlenül azt a kevéske erényt, amit büszkén, dagadó mellkassal birtokol az Unstoppable nem lehet elvitatni tőle, így a sovány 6/10-et én is megadom neki.
