A sci-fi és a horror frigyéből számos nagyszerű film született már, hiszen egy űrhajóról nem igen lehet hová menekülni, ezért remek alapanyagot szolgáltat egy feszült és idegőrlő szórakozáshoz. A Halálhajó is ezt szeretné megragadni, de nagyon rosszul csinálja, ugyanis sokáig fogalmunk sincs, hogy mitől kellene egyáltalán féltenünk a szereplőket?

Annyit megtudunk, hogy a kis mentőcsapat egy elveszettnek hitt űrhajó, az Event Horizon legénységén szeretne segíteni, ám odaérve csak néhány vérfoltot meg szétszabdalt hullát találnak. Amikor rájönnek, hogy itt valami nagyon nincs rendben, már késő: valaki vagy valami figyeli őket, és nem engedi, hogy elhagyják a hajót – legalábbis élve biztosan nem.

Jó kis űrbéli vérengzésnek indul a film, hamar megismerjük a professzort kísérő csapatot, és az út céljáról is kapunk egy igen halovány, ám annál érdekesebbnek ígérkező képet. Az izgalmak akkor kezdődnek, amikor hőseink átmennek az Event Horizonra, és megpróbálják kideríteni, hogy mi történt annak legénységével. Sajnos néhány fel-felvillanó rémképen kívül sokáig nem kapunk mást, a szereplők maguk sem tudják, hogy mi elől menekülnek, minket meg egy idő után már nem is érdekel túlságosan.

Akadnak persze viszonylag izgalmas, és többé-kevésbé ijesztő jelenetek is, néha viszont egészen nevetséges képsorokkal szembesülünk (ld. Cooper repülése). A CGI egyébként szép, az űrhajókat nagyon eltalálták, és ez sokat dob a hangulaton. Mind a képi világból, mind a történetből emeltek át elemeket későbbi filmekbe, például az egészen jó Sunshine és Pandorum esetében érezhető némi párhuzam a Halálhajóval kapcsolatban.

Aki Alien vagy akár Pandorum szintű sci-fi-horrorra számít, az ugyanúgy csalódni fog, ahogy én is. Laurence Fishburne és Sam Neill harca a gonosszal közel se olyan szórakoztató, mint várnánk, így 5/10-nél nem kaphat többet a Halálhajó.