Édesapám azt mondta, ha félek, akkor takarjam el a szemem a kezemmel. Aha, persze. Azért, hogy ne lássam minden idők egyik legdurvábban megalkotott filmes szörnyét? Esélytelen. Persze nyugtáztam őt egy igennel, majd 20 perc elteltével, miután elaludt, gyermeki kíváncsisággal és izgalommal tapadtam a tévére, hogy Schwarzi miként fogja sárban megfürdetett testével kinyírni, ezt a pokolian vérmes, raszta fejű rohadékot, akit képtelenség volt nem csodálni 8-9 évesen - miközben titkon rettegtem is tőle. (A Spoilerek kockázatának tudatában olvasson tovább mindenki.)
'87-ben kezdődött minden. John McTiernan mit sem sejtve, szinte tudat alatt teremtett kultuszt, és minden akciófilm (és scifi) rajongó a szívére tette a kezét, miközben a lelkében elmormolt egy köszönöm-öt, ahogy felcsendültek Alan Silvestri dallamai. Schwarzi ereje teljében - mondhatni napsütéstől csillogó fénykorában - dúlja fel a dzsungelt csapatával, és igen, képes vagy elhinni, hogy ők soha nem haboznak, kilyuggatnak minden szerencsétlent, aki a csillapíthatatlanul "szétbaszok mindenkit" kisugárzásuk útjába áll. Hihetetlen, hogy 24 év elteltével a tesztoszteronbomba egysorosok ugyanúgy működnek, egyszerűen lemorzsolva minden béna dialógust és monológot, amit a mai akciók, beszűkült humoreszköztárukkal próbálnak felvonultatni, miközben egy félmosolyt sem képesek kicsikarni a nézőből. Ezt a vonalat a '90-ben mozikba kerülő folytatás sem töri meg, Danny Glover féktelen káromkodásarzenáljával. Sőt, talán erősíti is azt.
Az első rész úttörését részben mégsem a profi vadásznak köszönhetjük, hanem Arnold kegyetlenül törtető karakterének és a köré összegyűjtött kommandósok temperamentumának. A Terminator pusztítása és a Kommandó mészárlása után járunk, amikor minden pénzes - valamirevaló - Hollywoodi akcióprodukcióhoz két számot tárcsáznak a producerek. Arnie és Sly számát. Előbbi örömmel bólint, hogy kiszolgálja a harcra éhes nép vágyait - Stan Winston javasolta őt főszereplőnek. A mellékszerepekben pedig olyan arcokat gyűjtöttek az izomtornádó mellé, akik egykor Rockyval csaptak össze (Carl Weathers), vagy életük nagy részében akciófilm forgatókönyveket körmöltek (Shane Black), vagy csak egyszerűen annyira hárdkór vicsorral rendelkeztek (Sonny Landham), hogy lehetetlen lett volna kihagyni őket.
A film első harmadában 
sejtéseinket később beigazolandó jeleket továbbítanak felénk, miközben a kis csapat lebontja a fél dzsungelt. Viszont a velős részek még csak ezután érkeznek. Az R besorolás már az első tűzharc után beveszi a vásznat, később pedig koponyák törnek és gerincoszlopok szakadnak, amihez az üvöltő hang válik aláfestő zenévé. A látvány magabiztosan egyensúlyoz, és bár az infravörös hőérzékelő és az álcázás mai technikával már sokkal precízebb, hihetőbb - lásd Predators - mégsem kelt hamis illúziót. A Predator kinézete mocskos, beteg, miközben még undorít is, mégis kurvára frenetikus az egész. A feszültség, a folyamatosan ránk leső vad, a menekülés adrenalinjával, majd kivégzések véres húsdarabjaival keveredve hozza létre a tökéletes kombinációt.
Majd amikor mindenki elhullik, a totális katarzis felé igyekszünk, amit Arnold tiszteletre méltó fegyelemmel játszik el, annak ellenére, hogy a színészi képességei általában nem súrolják a zseniális szintet, ezt most eldobja a fenébe és profihoz méltóan húzza csőbe a ragadozót. S utolsó lépésként sem alázza porig, csak lazán elgurítja mellette a követ, és iszkol, mert a szemét még odapörköl egyet a hátsója alá. Zseniális végkicsengés, amit nem kell ennél jobban megfejelni - és nem is nagyon lehet.
A folytatást Stephen Hopkins vállalta magára 1990-ben, aki ezzel nem volt könnyű helyzetben, hiszen az első rész adu ászait ütni lehetetlenség. Így meg sem próbálta álcázni, hogy ő mire készül. Nagyvárosi környezetbe helyezi a Predatort - amit már milliók ismernek - a többi pedig majd megy magától, ha nem is olyan magabiztossággal, mint ahogy tette azt a dzsungelben.
'97-et írunk, a helyszín a szakadt szárnyú angyalok városa, Los Angeles. Bandaháború dúl, vagyis inkább drogháború, kokaintól bűzlenek a negyedek, amikor belecsöppenünk egy rendőrség mindennapjaiba. Ez a cselekmény szinte teljesen jellegtelen - számomra legalábbis - mégis túl korainak érződik a gyilkológép álca nélküli felbukkanása. Danny Glover viszont patetikusságtól dagadva robban be a képbe, hevesen bazmegolva, amin muszáj elmosolyodnunk. A 2. részben szinte egyedüli magabiztossággal uralja a karaktert, miközben Gary Busey el-elveszik mellette, hiába a különleges ügynök bőrébe bújtatott szerep.
Hopkins talán túlontúl magasra akarta helyezni a lécet, ezért az akciójelenetek a kezdetekben elég kapkodósan forognak a kamera előtt, nem hagyva, hogy azokat rendesen kiélvezzük. Aztán ez a kezdeti roham csitulni látszik, a végére pedig teljesen elcsendesül, az utolsó letisztult, bár annál intenzívebb összecsapásban. A városi atmoszféra egyébként remek új lehetőségeket biztosít, pláne mikor a házakról ugráló Predatorral veszi fel a versenyt Harrigan hadnagy (Glover) ott nincs hiba, élvezni kell és kész. A metró jelenet és a lakosztályban játszódó vérfürdő - a rituálé kiteljesedése a lógó hullamaradványokkal - is erre utal.
A halhatatlan egysorosokkal szembeni hátrányt viszont képtelen behozni a második rész, még akkor is, ha azért jócskán lefarag belőle. Nem tud felszabadítóan humoros lenni, vagy megközelítően akciódús és feszültségteljes, de ezt igazán nem is érdemes elvárni tőle. 
Habár a retro érzéssel minden kétséget kizáróan behálózza az agyunkat, így aki oldschool párti, az sem csalódhat túl nagyot azzal ha rávállal az újranézésre. A befejezés viszont külön elégedettséggel telve hagyott magamra, a respektálás, a vadász elismerése az űzött vad felé, külön dicséretet érdemel, ezzel csak tovább táplálva a kultikus lény figuráját.
2010-ben hazánk fia, Antal Nimród kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítse a soron következő Predator-múvit, aminek az egyik producere maga Robert Rodriguez. Hatalmas várakozás előzte meg - amin ki a fene lepődne meg - és végül csak-csak sikerült helytállnia. Nimród egyfajta tisztelgést rendezett a klasszikus előtt, miközben az alapötlet marha jónak ígérkezett csak aztán elfogyott picit. Egy csapatnyi képzett harcost, bűnözőt, zsoldost, drogkartel főnököt, Yakuzát zúdítottak abba a dzsungelbe, ahol a Ragadozók a hazai pálya előnyét élvezhették.
A Twentieth Century Fox logó bevonulása után máris kopogtat a hangulat, amikor zuhanunk az erdő felé. Vissza a zsigeri természetbe, az ösztönharchoz, vékony kis peremen tartva az első epizód felé tett utalást, az új kibontakozóban lévő cselekménnyel. Aztán felzúdul a Nagypapa zakatoló robajjal, csak ezúttal egy ruszki acélmedve kezéből küldi az áldást a fák közé - ugye ismerős?! Lassan mindenki "lehull az égből", még Danny Trejo sem szalasztja el a (idézőjelben) cameo lehetőségét - mi pedig a sírás határán küszködünk korai elhalálozását szemlélve. Kivételesen jó karaktereket és hozzájuk megfelelő színészeket halásztak elő a Hollywoodi Filmes Arcok (HFA) ládából. A legnagyobb hibáját mégis ott követi el a film, hogy nem engedi őket szerteágazni, hanem szép sorban legyilkoltatja őket, időnk sincs megismerni a figurákat.
És persze a tátongó hiányérzetet sem képes kielégíteni, Adrien Brody hiába veszi vállára a központi karakter szerepét, egyszerűen kevés hozzá, hogy mindent elhiggyünk neki. Nincs humora, túl komoly, és a puska a kezében nagyobb, mint az eddigi szerepléseinek a sora. Ettől függetlenül nem hasal el, csak ezúttal teljesen más típusú hőst állítottak szembe a vadászokkal, amihez furcsa hozzászokni. A túlzott komolyodás, a dráma felé tendálás nem biztos, hogy jót tesz, ha körbelengi az akciófilm ipart. Persze nyilvánvaló, hogy egy Bourne trilógiában nem a humor dominál, de '87-ben a sziklaszilárd feszültség mellé a humor volt a legjobb szárnysegéd.
A rendező viszont meg akart felelni, így a jó néhány kikacsintás mellett, pergő akciókat rendezett, új fajta Predatort hozott el nekünk - (a PredAlien borzalom volt) - és egy megöregedett Laurence Fishburne-t, aki a kissé felesleges mivolta ellenére, baromira eltalálta azt az időmennyiséget, amit a vásznon töltött. Az írók részéről pedig egyszerű, a giccs határvonalát elkerülő ötlettel álltak elő, a fajon belül egymás között dúló hatalmi háborúról. Kézenfekvő megoldás, hiszen nyilvánvaló a vadászok közti rivalizálás.
A Predators nagyobb hangsúllyal szól a már rajongó nézőnek, mint az egyszeri popcorn filmre vágyó moziban/otthon ülőnek. Ezt mindenki döntse el maga, hogy jó-e. Az elvárásokkal szembeni teljes mértékben való megfelelés persze kizárható, viszont képes megállni a helyét, sőt még a második rész fölé is licitál egy hangyányit. A kultuszt tehát újra felköszönti, táplálja - amire szüksége is van az AVSP szörnyűségei után.
Aki akción nőtt föl, aki akcióra vágyik, aki felidézné Arnold sármos, borostás mosolyát, vagy Danny Glover káromkodással tűzdelt dühkitöréseit, esetleg megnézné, hogy a hazai színekben versengő Antal Nimród miként teljesített, annak kötelező darab mindegyik produkció.
A végső értékelésem a következő:
Predator (1987): 8/10
Predator 2 (1990): 6/10
Predators (2010): 7/10
