Megtörve az ázsiai filmek iránt tanúsított un-szimpátiámat rávetettem magam Bruce Lee mentorának történetére, hiszen a kung-fu filmek gyerekkorom meghatározó csapásvonalai voltak, ráadásul Bruce Lee rendrakásait kétpofára zabáltam. A kung-fu film, mint zsáner, nem állt tőlem messze fiatalként, de főleg Jackie Chan és Jet Li munkássága volt az, amit kifejezetten kedveltem, és persze az all-time nindzsafilmek azok, amelyek kitörölhetetlen képkockákat égettek a memóriám apró pórusaiba.

Ennio Morricone megbabonázó füttyszó szólója ismét betereli a Névtelen Férfit a koszos, lőportól és whiskytől bűzlő gyönyörűen kietlen vadnyugat vásznára. Az Egy maréknyi dollárért sikere után viszont, Leone sokkal több szálat mozgat, több töltényhüvelyt hullat a porba, de nem feledkezik el a karakter központúságról, amely ismét uralja a vásznat és legfontosabb tulajdonsága a klasszikussá érlelődött trilógia második részének és a többinek egyaránt.

A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.



"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."

Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.

Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.

A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.

Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.



Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.

Tűkön ülve vártam a Sucker Punchot már az első trailer óta, és bár a rengeteg mérhetetlenül negatív kritika némileg elbizonytalanított, mégis azt kell mondanom, hogy cseppet sem csalódtam Snyderben. Pontosan azt rakta elém, amit az előzetesben megígért, nem többet, és nem kevesebbet. Egy hihetetlenül látványos akcióorgiát kaptam, ami néhol ugyan komolyabb a vártnál, de nem szabad bedőlni neki, mert könnyen a szórakozás rovására mehet.

Dane Cook-ról általában kétféle vélemény tükröződik vissza: az első a szánalmas bunkó seggfej, akit szép számmal utálnak, a másik akiért megvesznek az amcsik, ahogy ezt a stílust sajátságos formában kombinálja, és baromi jól előadja, ezért főleg a saját korosztálya meglehetősen kedveli. A filmjeiben általában verbális pankrációval szórakoztat, az oltásai már-már művészi szintre emelkednek, és ezen a karakteren kívül szinte semmi mást nem tud mutatni - ami nem feltétlen baj - így semmi meglepetés nincs, hiszen ez kiválóan működik, ráadásul a zsebpénz faktor sem lehet kicsi, ami a bankszámlájára vándorol egy-egy film elvállalása után. Ennek a művészies megalázásnak az esszenciája, a Spanom Csajában jut el csúcspontjára, - személyes kedvencem tőle - aminek az első fél órája rekeszizomgörcsöket képes okozni, amikor a kedves randialanyokat a koszos aszfaltig szégyeníti, majd hazamegy és bevág pár üveg sört. Sajnálatos módon, ebben a filmben az önalázás fogalmát ismerteti meg velünk, ami nem azért baj, mert sablonos, súlytalan és erőtlen a karaktere, hanem azért mert hiányzik belőle saját maga. Meg a humor.

Sose kötöttek le az autós filmek, de ez most mégis felkeltette az érdeklődésemet, méghozzá azért, mert a benne lévő autót nem versenyzésre, és még csak nem is menősködésre találták ki, hanem arra, hogy tulajdonosa kedvenc hobbijának hódolhasson: a gyanútlan nők elgázolásának.

A rendőrség persze nem talál (nem is keres) összefüggést a különböző államokban végrehajtott cserbenhagyásos gázolások ügyében, így Rennie Cray-nek egyedül kell kézre kerítenie felesége gyilkosát. Amolyan macska-egér játék alakult ki köztük az évek során, melybe most még a gyilkos legújabb kiszemeltje, Molly is belekeveredik.

Nem egy nagy durranás a történet, de épp elég alapanyagot szolgáltat egy feszült thrillerhez. Hogy mennyire használták ki a készítők, az már más kérdés; egy merészebb rendezővel bizonyára ütősebb filmet hozhattak volna ki belőle, de azért így is egész szórakoztató. A színvonal hullámzó, előfordul pár borzasztó unalmas rész, az autós jelenetek viszont roppant izgalmasak. Már-már hátborzongató, ahogy feldübörög a gyilkos kocsijának motorja, s a visszapillantó tükörben felvillan az egy szem fényszórója.

Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.

A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.

Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájának első része, a Koppenhágai gengsztervilág legaljáról tudósít, egy Frank nevű piti drogdíleren keresztül. Refn olyan megvilágításba helyezi az alvilág bugyrait, ami ellen egyszerűen nem érdemes vitába szállni. Térdig mocsokban gázoló, dokumentarista és reális látásmódjával éri el, hogy a legszkeptikusabb néző is félredobja fenntartásait és elhiszi, hogy amit lát, az Dánia realista alvilági szemete, amiben a barátság vagy a szerelem pont annyit ér, amennyit fizetnek érte.

Frank és haverja Tonny, tréningruhás suttyók, akik drogkereskedéssel tengetik mindennapjaikat, néha felelőtlenül, de a drogterjesztő képzés alatt elsajátított alapvető szabályokat azért betartva. A film rögtön egy üzlettel kezdődik, ahol azonnal érzékeljük, hogy a két piti bűnöző kispályás rangjuk ellenére, komolyan veszik az üzletet és ha 5 ezerrel kevesebb a lóvé, akkor a drog sem tartja versenysúlyát. A Pusher első fele, Frank (Kim Bodnia) megismertetésével tölti az időt, látjuk honnan szerzi a drogot, szem- és fültanúi leszünk Tonyval (Mads Mikkelsen) való beszélgetésének, ahol a puncik rejtelmeit vesézgetik - tökéletesen odaillő dialógus - majd megismerjük a szerb Milo-t, a koppenhágai alvilág legfőbb terjesztőjét, aki barátságos mivolta ellenére, a szívedet is kitépné és a szádba tömné, ha nem adod meg időben a tartozásodat. A cselekmény pedig pontosan efelé orientálódik, amikor Frank kezéből kicsúszik egy üzlet és rengeteg pénzzel kezd el lógni a szerbnek.

Napról napra bontakozik ki a film - egy hét kálváriáját bemutatva - amely aztán a teljes kilátástalanságba süpped, ahol már nincs idő, nincs újabb lehetőség, csak a most van. Frank végiggázol a kapcsolatain, a kudarcok pedig egyre tetőződnek, a tartozás mértéke nő, és amikor már tudod, hogy a legközelebbi találkozáskor kivágják a térdkalácsaid, akkor nem tűnik őrültségnek kirabolni egy másik dílert, még akkor sem ha egy edzőteremben veszik körül kigyúrt állatok . A golyónál ők sem erősebbek. Persze a teljes elkeseredettség előtt Frank megmozgat minden kapcsolatot, amely képes lehet pénzt szülni számára, azonban eredménytelenné válik a sok kísérlet. A lejtő hosszú és Frank még csak a felénél jár, ezért úgy gondolja van még ideje. Prostituált barátnőjével találkozik, döglik a tévé előtt egy spangli társaságában, az idő pedig pénz, mint tudjuk, és kezdetét veszi a rohanás, az őrült pénzhajhászás, amiért bármilyen kapcsolat feláldozható, amiért képes valaki hazalátogatni csonka családjához, ami a lehető legmélyebb szégyennel tölti el, de nincs más esélye - csontig hatoló jelenet, amiben Frank arcára kiül minden őszinte érzelem és szégyenérzet, iszonyatos örvényű drámai pont.

Frank képes kislisszolni a halál előszobájából, az egyetlen kiút eltűnni a városból, amiben már helyet szorítana a belé totálisan szerelmes prostiba, s amikor már úgy tűnik minden összejön, akkor zuhan a legmélyebbre. Egy teljesen a semmiből felkapaszkodó látszólagos esélyre is rábólint, mintha sosem gondolta volna komolyan, hogy képes lenne itt hagyni ezt a helyet. Refn mielőtt végleg elhúzná előttünk a függönyt, ott hagy minket a gödörben, kilátástalanul, a nullával egyenlővé téve, ott ahová nem ér el semmilyen kéz, ahol nincs segítség. Mindent ránk bíz. Talán így a legjobb.

Kim Bodnia és Mads Mikkelsen remekül helyezi térbe, a két kisstílű dílert, ráadásul Frank elhidegülése minden emberi lénytől, rettegése és a semmibe való menekülése zseniális alakítás. Refn a lehető legjobb színészeket szerezte meg első rendezéséhez, ami nem makulátlan ugyan, de határozottan hiteles és egyedi, a maga mocskos és véres módján pedig gyönyörű produkció. 8/10.

Több szempontból is kiemelkedő film az Egy maréknyi dollárért; elsősorban azért, mert 1964-ben elindított egy folyamatot, mely további igényes westernfilmeket szült (ami Olaszországban akkoriban ritkaságszámba ment), hozzájárulva az egyre csökkenő népszerűségnek örvendő műfaj életben tartásához, másrészt pedig a főszerepben feszítő, addig még nem kimondottan ismert Clint Eastwood számára meghozta a világhírnevet.

Az ekkor 34. életévét taposó Eastwood egy hallgatag, de magabiztos, ún. „névtelen ember” bőrébe bújva indult a vadnyugat meghódítására – karakterét későbbi filmjeiben tökélyre fejlesztette. Nem tudni, honnan jött, vagy merre megy; a névtelen ember céltalanul bolyong a kietlen pusztákon, és a sziklás kanyonok között. Egy napon egy mexikói kisvárosba viszi az útja, ahol egy nem túl szívélyes fogadtatás után közelebbi ismeretséget köt a fogadóssal, valamint az udvarban dolgozó koporsókészítővel. Miután végighallgatja a városka rövid történetét, elhatározza, hogy ott marad pénzt keresni. Ehhez a két banda, Baxterék és Rojóék folyamatos rivalizálása épp kapóra jön számára; hősünk ugyanis igyekszik mindkét főnök kegyeibe férkőzni, miközben a háttérből mozgatja a szálakat.

Stallone írói vénájának első szárnycsapása volt az olasz bokszoló életének papírra vetése, amely a legjellemzőbb sportdrámai klisékre szép nagy ívből tesz, miközben azért a műfaj fontosabb pontjait magában foglalja, sőt. Precízen építkezve tárja elénk, egy magával elégedetlen 30-as bokszoló életútját, aki már régen letett a nagy lehetőségről, majd mikor az a semmiből besétál hozzá, a meghökkenéstől egyszerűen csak kapkodva elutasítja. A Philadelphiai külvárosi szegénynegyed atmoszférája egyszerűen gyönyörűen nyugodt és csendesen kilátástalan, amibe Rocky Balboa tökéletesen beleillik.



A kamerák mögött helyet foglaló urat, John G. Avildsennek hívják, aki a Rocky V-öt és a Karate kölyköt rendezte a tárgyalt produkció mellett, de felesleges lenne vitákba bonyolódni, a Rocky lett a legtökéletesebb műve, amit annyira tisztára csiszolt, hogy végül kultikus magasságig jutott vele, tehát mindenképpen célba ért. A Rocky legfőképpen dráma, a csóró negyed körképe, igazi odavaló gengszterekkel, tizenéves utcagyerekekkel, csavargókkal és alkoholistákkal, valamint egy megélhetésért bokszoló olasz csődörrel, akit mindenki ismer a környéken.

Rideg utcák, póznák fényében áztatva kúsznak a maguk nyugodt tempójában a képernyőre, s ezáltal szívnak minket magukba. Az olykor tökéletes félhomályban úszó világítás építi fel a film szilárd vázát, amelyet a határozott és gyönyörű operatőri munka biztosít be végérvényesen. Bizony, a Rocky nem csak a húspüföléstől és attól a bizonyos upbeat soundtracktől maradt emlékezetes és ragadt be a poros kultfilmlista címei közé. De mennyire nem. A karakterek stabil, biztos lábon állnak, a jellemük szinte kidomborodik a vászonról, érezni az életük ívét, ami csak a legritkább esetben tart felfelé, és akkor sem sokáig. Pont ezért óriási lehetőség és szerencse ami Rockynak megadatik, persze ő természetes történésként fogadja, legalábbis annak leplezi, miközben ökölbe szorítja a kezét és felkészül élete esélyére - ami valószínűleg az egyetlen. Közhelynek hangzik, és talán részben az is "a lehetőség", de ebben a környezetben - csótányok és legyek között - mégis hiteles mederbe sodródik. A bőrdzsekis, kalapos bunyós kénytelen a kevéssel beérni, próbál beletörődni élete letargikus hömpölygésébe, amit a helyi gengszterfőnöknek végzett verőlegény melóból igyekszik fenntartani. Majd Apollo Creed a jelenlegi világbajnok, kinézi a jó hangzású nevet - reklámfogás reményében - a jelöltek közül, majd közli: " A harmadik menetben kiütöm."

Stallone nem a mély drámázásról híres, egy kibaszott tesztoszteronteremtő akciósztár, épp ezért emelkedik ki alakítása, mert nemes egyszerűséggel jól csinálja. Abszolút megértjük az önmagával szembeni fenntartásait, végig megmarad annak, ami, még akkor is ha kifejezetten gyenge a bokszjelenetekben - ahogy az edző is mondja, csapkod és dülöngél jobbra-balra. Carl Weathers jókora fölénnyel teljesít, amikor bunyóról van szó, hiába csak mellékszereplő és nagyságát is kellőképp érzékelteti. Adrian (Talia Shire) és Rocky romantikázása néha a vontatottság előszobájába merészkedik, néhol túlhúzva a valóban szükséges időintervallumot, de amikor elérünk a végjátékhoz, akkor megértjük miért teszi mindezt.



Miután látjuk a klasszikussá formálódott - már minden lehetséges módon kifigurázott - montázst a felkészülésről, elérkezik a mérkőzés, aminek aztán a végkimenetele a lehető legügyesebben kerüli ki a mindenki által várt befejezést. Profin megírt és vászonra festett ábrázolás. Azzal a tudattal, hogy az igazi győzelemhez szükségtelen nyerni, - az egyedüli kérdés az, hogy mi magunk mivel tesszük egyenlővé a saját győzelmünket. Ettől válik Stallone sportdrámája a 70-es évek egyik alapkövévé, amiből aztán több tucat sportfilm merít a jövőben. Miközben a Rambo inkább mészárlással átitatott mondanivaló, a Rockyban van valami hétköznapi dicsőség, amely az egyszerűségével válik emberivé. 8/10.