Több szempontból is kiemelkedő film az Egy maréknyi dollárért; elsősorban azért, mert 1964-ben elindított egy folyamatot, mely további igényes westernfilmeket szült (ami Olaszországban akkoriban ritkaságszámba ment), hozzájárulva az egyre csökkenő népszerűségnek örvendő műfaj életben tartásához, másrészt pedig a főszerepben feszítő, addig még nem kimondottan ismert Clint Eastwood számára meghozta a világhírnevet.

Az ekkor 34. életévét taposó Eastwood egy hallgatag, de magabiztos, ún. „névtelen ember” bőrébe bújva indult a vadnyugat meghódítására – karakterét későbbi filmjeiben tökélyre fejlesztette. Nem tudni, honnan jött, vagy merre megy; a névtelen ember céltalanul bolyong a kietlen pusztákon, és a sziklás kanyonok között. Egy napon egy mexikói kisvárosba viszi az útja, ahol egy nem túl szívélyes fogadtatás után közelebbi ismeretséget köt a fogadóssal, valamint az udvarban dolgozó koporsókészítővel. Miután végighallgatja a városka rövid történetét, elhatározza, hogy ott marad pénzt keresni. Ehhez a két banda, Baxterék és Rojóék folyamatos rivalizálása épp kapóra jön számára; hősünk ugyanis igyekszik mindkét főnök kegyeibe férkőzni, miközben a háttérből mozgatja a szálakat.

A névtelen ember amellett, hogy rendkívül agyafúrt, mindig villámgyorsan és hibátlanul céloz pisztolyával. Ezen tulajdonságait maximálisan ki is használja, amikor belekezd veszélyes játékába, és egymásnak ugrasztja a két bandát. Számításaiba azonban hiba csúszik, ez pedig majdnem az életébe kerül, de kellő furfanggal sikerül kereket oldania. Később dupla adag ravaszsággal, valamint némi bosszúvággyal kiegészülve visszatér, hogy rendet rakjon.

A fogadós állítása szerint ebben a városban az ember meghal vagy meggazdagszik. Mivel hősünk az utóbbi kategóriába szeretne tartozni, állandó munkát biztosít a koporsókészítőnek. Előszeretettel lő szét mindenkit, aki az útjába áll, és a túlerőtől sem riad vissza. Akcióból tehát megfelelő mennyiséget kapunk, a harcok ráadásul sokkal erőszakosabbak és véresebbek a korábbi westernekben tapasztaltaknál. Természetesen nincsenek a mostani filmekre jellemző különféle akrobatikus mozdulatok, meg kamerába fröcskölő vér, és a tempó is jóval kényelmesebb a mai, indokolatlanul sok vágással operáló filmeknél, de egyedi stílusának és érdekes történetének köszönhetően végig képes szinten tartani az érdeklődést.

Ami a látványt illeti, nincsenek festői szépségű tájak, a város is csak pár házból áll, de ez a kevés díszlet is bőven elegendő a rideg, már-már nyomasztó atmoszféra megteremtéséhez. Az igazi western-hangulatról pedig Ennio Morricone dallamai gondoskodnak, aki számtalan klasszikushoz adta a nevét.

8/10 lett a végeredmény; sokat gondolkodtam a 7 és a 8 pont között, mert szerintem az Egy maréknyi dollárért Sergio Leone Dollár-trilógiájának leggyengébb darabja, de ez nem azt jelenti, hogy rossz film, sőt, a mai napig az egyik legkiválóbb western. Aki nem látta, az sürgősen pótolja, de újranézni is erősen javasolt, és ez az egész Dollár-trilógiára vonatkozik!