"Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált."

Vérben ázott, félholtra vert, fejbelőtt állapotos menyasszony fekszik egy El pasoi kápolna kellős közepén. Lemészárolták az egész násznépet, az utolsó szál szerencsétlen fekete bőrű zongoristáig. Profi munka. Tökéletes kivégzés egy istenverte, koszos, legyektől bűzlő porfészekben, ahol éppen csak a gyalogkakukk nem rohan át az úttesten a prérifarkassal a nyomában. Az összes beállítás, a félközelik, a színváltások, a dialógus gyönyörű, ízes, tömör, határozott csengése, a kiváló esztétikával válogatott zenei betétek mind egy szálig olyan picsamód stílusosak, hogy sértik az egóm. Már szinte fáj tőlük a stílust észlelni képes összes érzékszervem.

Tarantino Kill Bill-je a kungfu-film és a spagetti western olyan tökéletes íz- és esztétikakombinációja, aminél szebb hommázst amerikai földről a műfaj nem látott és valószínűleg nem is fog.

Az esetek többségében, minden legendás énekes kezdetben egy patkánylyukból indul. Nos, a Coen tesók most ezt bekamerázták. És, ha voltaképpen semmimásra nem is jó legújabb szerzeményük, azt ragyogóan, már-már túlontúl depresszíven mutatja be, hogy a showbiznisz mennyire egy jéghideg, materialista, minden álmot, kitartást, verejtéket, de legfőképp szenvedélyt és érzelmet szétzúzó elbaszott egy szörnyeteg.

Llewyn Davis. Folk zene. 1961.

Dom Hemingway (2013)

Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10

A rohanó kisember felülnézetből

Látszik, hogy Ben Stiller komfortosan érzi magát a kamera másik oldalán is, mert minden képkockája tudatos, rendezett és egyenletes. Szóval a Walter Mitty esetében ezzel semmi gond nincs is, ellentétben azzal, hogy mennyire felszínes, inkoherens és fura mozi ez az utazóhátizsákba bugyolált dramedy az önmegvalósításról. A Walter Mitty titkos élete csúcs film lehetett volna - ezzel a mondattal pedig azt hiszem mindent elmondtam.

Kezdhetném azzal a frappáns analógiával, hogy a Papírsárkányok mennyire hihetően megállná a helyét Danny Boyle Gettómilliomosának kistestvéreként, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert a Khaled Hosseini regényéből készült film még jóval Boyle bollywood-drámája előtt futott be a mozikba. Csak nem volt akkora hátszele. Meg amúgy is: Marc Foster filmje illúziómentes, giccskerülő, tömény, fájdalmas, országokon átívelő sorsdráma melyben a sebek sosem gyógyulnak be. A főszereplő, Amir az élő példa rá.

Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.

Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.

A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.

COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.

Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.

Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.

Alexander Payne már hosszú ideje magában hordozta, érlelte eme projektet, amelyet tavaly végre sikerült megvalósítania. Az igazság az, hogy én azt se bántam volna, ha a sírig hordozza és helyette csinál egy sokkal jobb hangulatú dramedyt Paul Giamattival.

A Nebraska túl keserű, száraz és vontatott, ahhoz az egyedi stílust kialakított szerzőhöz képest, akinek a filmjei egyszerre hordoznak magukban egyfajta utánozhatatlan hangulatot, bánatot, humort és filozófiát egyaránt.