Paolo Sorrentino a nihil költője. Olyan elképesztő szuggesztivitással képes mesélni a majdnem semmiről, hogy az döbbenetes. Valódi, olasz eleganciába csomagolt filozófia, amely valamilyen érhetetlen módon gondolatfoszlányokat generál az agyadban melyek folyamatosan frissülnek, áramlanak és hullámzanak. Beállítások, gyönyörűen megkomponált képek, mesteri fényképezés, klasszikus olasz zene és természetesen Sorrentino házi színésze, Tony Servillo. Nehéz lenne egy mondatban körül írni, hogy miről szól a The Consequences of Love (akárcsak legújabb műve A Nagy Szépség, amely mellesleg szintén kiváló darab), de megtalálható benne egyfajta olyan művészi attitűd, amely egyértelműen unique szerzői mozivá avanzsálja.

Már az elején elszúrják. 34000 darab rossz csempészett cigarettát szállít nekik egy lengyel tag, aki még csak böfögni sem tud egy szót sem dánul. Baj van, mert amikor ezt megtudja az Eskimo névre hallgató, fülpiszkálót az agyhártyádig pofozó főgengszter, akkor először csak a szülinapján veri meg Torkildet (Søren Pilmark, mint a banda vezére), aztán előáll egy ajánlattal, ami miatt nem öli meg szerencsétlent. El kell hoznia egy táska lóvét. Természetesen három gyermekkori jóbarátja, cimborája és bűntársa egyben segít neki mindennek a kivitelezésében.

Anders Thomas Jensen első nagyjátékfilmje, (még az Ádám almái és a Zöld Hentesek előtt) kiválóan és hamisítatlanul szállítja azt a dán esszenciát, amelyben a humor, a dráma és az erőszak tökéletes komplementereit képezik egymásnak.

Nem tudom van e még egy sorozat, amely képes erre a hullámzásra. Az egész egy ingatag kártyavár, baromi szórakoztató dialógusok és poénok mixe az élet kőkemény érzelmi mélypontjaival. Olyan érzés mintha az egyik pillanatban a hullámvasút tetején üvöltenéd, hogy "enyém az egész világ!" a következőben pedig egy roskadozó ház padlóján mormognád magadban, hogy "bassza meg az egész világ!". Az biztos, hogy a Shameless a jelenlegi dramedyk csúcsa. A legjobbak esszenciája, és még csak azzal a ténnyel sincs értelme foglalkozni, hogy valójában remake.

A vicc, hogy negyedik éve ugyanaz a recept alapján működik és még sincs egy lyukas másodperce sem, ami unatkozásra késztetné az embert. Hiába, van valami a fehérek csóróságában, ami érdekessé, túlélővé, arrogáns és cinikus fattyakká faragja őket és ezáltal igazi haver individuumok lesznek. Innentől SPOILEREK.

"6 éves koromban kezdődött, rohamokkal. Eltűnök, utazom az időben."

Baromira bírom, ahogy Bana játssza Henryt. A kockás inges, feltűnésmentes kisember benyomását keltve minden egyes képkockán, amin csak feltűnik, miközben az egész univerzum tér-idő kontinuumán szlalomozik saját élete emlék-kirakósai között.

Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.

McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.

1963. június 20-án délután öt óra körül elsötétült az ég Maine állam fölött. A teljes napfogyatkozás percei pedig visszavonhatatlanul megváltoztatták két nő életét, akiknek lelkébe úgy fészkelte be magát a sötétség, ahogy a Hold fekete tányérja gördült a Nap elé. A két, látszólag teljesen különálló történet fonalai ezen a délutánon kapaszkodnak össze, s bár egyik sem kifejezetten a horror jegyében íródott, mindkettő tagadhatatlanul Stephen King morbid fantáziájának szüleménye.

Nem tudom, hogy Steve McQueen választotta-e a témát, vagy az őt, de őszintén szólva örülök neki. Mert gondoljunk csak bele mi lett volna, ha teszem azt szegény megvénült, szentimentálissá vált Spielberg bácsi kaparintja meg a feldolgozandó igaz történetet. Az biztos, hogy minden második jelenetben a gyapotföldek vagy a lenyugvó nap sugaraiban, vagy könnyzáporban úsztak volna nyakig elmerülve a giccsben. Nem, ehhez a kissé agyonrágott témához egy olyan vizualitás kellett, melyet McQueen az utóbbi időben hozott magával a filmiparba. Dokumentarista és nyers. Más kérdés, hogy igazán újat ő sem tudott hozzátenni a zsánerhez, és hiábavaló a próbálkozás, mert ez a film akkor is Oscarra hajt, ha nem akar.

Nagyon régen sikerült filmnek ennyire felbosszantania, mint tette azt Thomas Vinterberg kényes analízise egy szűk közösségről. A vadászat az emberi butaság, a naivitás és az ezekkel kéz a kézben járó előítéletekkel vagdalkozó emberekről szól. Egy olyan hamis, de valósnak vélt lavina előidézéséről, majd megállíthatatlan pusztításáról, amelynek alapja egy néhány éves, édesnek tűnő kislány hazugsága.

Vinterberg filmje mentes mindenféle feloldozástól, a szigorú és gyakorta ostoba emberi reakciókról, a morál határozta értékrendekről állít tablót, melyben talán a leggonoszabbak azok, akik végig a jó oldalon próbálnak diadalmaskodni.

Minden hamisítványon van egy apró részlet, egy finoman elrejtett kis törés, melyet az ember szabad szemmel először talán nem is vesz észre. Csak egyszerűen elmerül annak költői, szabad gyönyörűségében, de egy idő után ez az aprócska érdes felület nem hagyja nyugodni. Ez a helyzet Tornatore idei alkotásával is. Finom precizitással megmunkált dramaturgiai műalkotás, melyben páratlan élmény elveszni, de elkerülhetetlen a felismerés lesújtó mivolta, miszerint hamis. (Esetleges SPOILEREK a tovább után).

19 év, basszameg. Daniel (Aden Young, avagy kiderült, hogy Nicolas Winding Refn ikertestvére is a szakmában van) majdnem két évtizedet tölt a halálsoron, várva a kivégzését egy fiatalkorú lány megerőszakolása és meggyilkolása miatt. A fehér szoba magánya, a bűntudat kínkeserves önmarcangolása végül nem emészti fel teljesen, de hiú reményeket nem táplál. Itt fog megdögleni. Csak, hogy tizenkilenc év után (lásd az igazságszolgáltatás gyorsaságát) előkerül egy, az ítéletet negáló bizonyíték, miszerint a sperma nem egyezik az övével és a gyilkosságban sem biztosak. Daniel majd két évtizednyi magány, bezártság, lelki és testi erőszak után visszatér családjához, a külvilágba.