Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.

McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.

Pizzolatto természetesen eleve nyerésre játszik: a flashbackes szerkezet hibátlanul teremti meg az alapfeszültséget, amelyet ennek segítségével óriási magasságokba lehet majd tornászni részről részre emelve a tétet. Ráadásul a másik székben Woody Harrelson foglal helyet, aki gyakorlatilag tökéletes ellenpólusként szolgál kissé mizantróp, alkoholista, láncdohányos pszichopata társával szemben. Nyilvánvaló volt, hogy ha két ilyen színész találkozik, abból minimum egy "aztakurva" lesz, de ahogy saját jellemmel, egyedülálló hangulattal festik ki ők ketten ennek a kopott, elfuserált kisvárosnak a falait, az, mondjuk úgy, egyelőre "csak" lehengerlő.

A McConaughey által megformált figura (Rust) eleve egy kiismerhetetlenül sötét, feneketlen mély lyuk. Sohasem tudod mi az amit még magába szippant, hogy megszállottsága mit követel még tőle, ahogy arra sem leszel felkészülve, hogy mi fog belőle előbújni. Talán egy fesztelenül elrebegett monológ az emberiség értelmetlen létezéséről, melyet csak azért tűr napról napra, mert nem hisz az öngyilkosságban, de amúgy basszuk meg mindnyájan. Meg kéne fognunk egymás kezét, leállni a szaporodással és belesétálni a végbe.

Marty (Woody) az egyszerű zsaru, apa és férj szerencsére kéznél volt 1995-ben, hogy kezelni próbálja újdonsült társa kilengéseit. Az egész cucc, a hangulat, a feszültség, az izgalom, a furdaló kíváncsiság mind-mind miattuk kapargatja bőrünk olyan jólesően, mint amikor a viszketést igyekszünk megszüntetni vele. Karaktertanulmányt egyelőre még nem lehetne írni belőlük, de ahogy ez a két figura mesél a múltról, egymáshoz fűződő viszonyukról, megérzéseikről, családról, halálról, viszontagságokról, az valami kurvára élvezetes dózis azok számára, akik legalább olyan régóta szerelmesek a valódi minőséget felmutatni képes tévédrámákba, mint jómagam.

Mert bizony ez alapján egy kőkemény, nehéz, terhekkel megrakodott piszok izgalmas 8 részes első szezonnak nézünk elébe, Amerika egyik leghosszabb sorozatgyilkos vadászatáról. És ez minden bizonnyal nem fog úgy kipukkadni, mint a Kevin Bacon sápadtarcával elhaló Following. 8/10