Pornódráma. Joseph Gordon-Levitt első filmje duzzad a fiatalos energiától, izzik a bizonyítási vágytól és azt kell mondanom, hogy elég természetesen jön belőle minden. Ugyan a Don Jon egy óra alatt elverekszi magát Scarlett Johansson puncijáig, de, mint ahogy hamar kiderül a tökéletes testbe csomagolt nőről, hogy csak felszínes picsa, úgy Levitt debütálása sem fúr le a csontig. De nem is szükséges.

(Akinek fogalma sincs mi fán terem a Sons of Anarchy vagy szimplán nincs képben, semmi esetre se olvasson tovább a SPOILEREK miatt).

Az a pillanat, amikor Jax az igencsak feleslegesen visszarángatott transzi (Walton Goggins bizisten élvezte a szerepet) anyjának nemes egyszerűséggel kiloccsantja az agyát, talán az évad legszebben kivitelezett gyomrosa. A SAMCRO elnöke ott és abban a visszafordíthatatlan szekundumban szembesül vele igazán, hogy milyen undorító szörnyeteg lett belőle. És azt, hogy ezt valaki hangosan kimondja (még akkor is, ha nem neki lett címezve) képtelen elviselni. Az utolsó epizódban szépen be is ismeri, hogy pontosan azt az életet éli, amely ellen küzdött és amelyet mindig is gyűlölt.

Félreértés ne essen ez az évad kizárólag gyomrosokból állt, de még azok sem voltak a legügyesebben kivitelezve és reméltem, hogy ezt nem kell soha leírnom, de Sutter elkúrta. A hatodik évad morális és minőségi mélypont egyaránt, amelyet annak kéne megmentenie, hogy kurvára fáj a vége - de az a fájdalom már az első epizód óta a szívünk környékén pulzált, és nem enyhült, így a végén már csak nüanszokkal fáj jobban.

Érdekes véleménynyilvánítási forma rendezni egy modern, egzisztencialista felhangú gengszterfilmet, súlyos alakokkal, azért, hogy az ember a néző orra alá dörgölhesse enyhén Amerika ellenes nézeteit. De Andrew Dominiknak (aki felelős a Jesse James..., és a Chopper címre hallgató, egyedükálló művekért) egyfelől a tehetsége és ezáltal a lehetősége is megvan hozzá. Harmadik rendezése sem veszít egy fikarcnyit se sajátos stílusából, előadásmódjából és célként kitűzött mondanivalójából. Más kérdés, hogy inkább propaganda-, mint gengszterfilm, de a műfaji jellemzők egytől-egyig felbukkannak. Gyilkosság, szerencsejáték, drog és kurvák. Amerika üzlet. Amerikában egyedül vagy.

"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."

Betagozódtunk. A fogyasztói társadalom verejtékezve rohan a vesztébe, a személyes motivációként támasztott javak felhizlalására törekedve. Minél többet dolgozol, annál kevesebbet élsz és annál kevesebb pénzed lesz. Halálra gürcöljük magunkat azért, hogy olyan dolgokhoz juthassunk hozzá, amelyekre valójában nincs szükségünk. Igen, kifejezetten nehéz úgy beszélni Chuck Palahniuk szellemi termékéről, hogy az ember ne idézzen belőle úton-útfélen. Palahniuk valami olyan mind-tripet hozott létre, amelyből David Fincher kultuszfilmet teremthetett. Még, hogy a kilencvenes évek gáz volt. Hahh. (Aki nem látta a filmet, az szégyellje magát és ne olvasson tovább).

Gary Ross giccsmentes alapossága a Vágta egyik legnagyobb érdeme. Mindenféle manírt, hatásvadászatot, szentimentalizmust és emelkedettséget kerülve sodorja egymásba három férfi életútját. Ez márpedig az efféle sportdrámáknál, epikus elbeszéléseknél az a nehezen belőhető határ, amelyen áll vagy bukik a film minőségi mércéje. Ross nem rest kellő mennyiségű időt fektetni mindebbe és olyan természetességgel mesélni, amely biztos alapot teremt a cselekmény számára.

A Vágta minden hollywoodi vonása ellenére egy jó film.

"Lois Riley: - Az anyukád biztos nagyon csinos volt.

 Mallory: Igen. Nagyobb cicije volt. Apáét örököltem, nem is értem."

Őszintén szólva még most sem tudok dűlőre jutni abban, hogy megdicsérjem e Kristen Stewartot azért, mert egy mocskos szájú, alulművelt, igénytelen, mocskos prostit játszik el meggyőző hitelességgel vagy elborzadjak feltéve magamnak a kérdést, hogy csak ez megy neki (?). De az biztos, hogy pár sort megér a dolog, mert a Tvájlájt filmeken fapadosított cicik és az egyre terebélyesebbre dagadó nőietlenség ebben a filmben végre elillan Stewart neve mellől.

Dennis Villeneuve filmje még úgy is az utóbbi idők legjobb gyermekrablós krimije, hogy vét néhány zavaró hibát a zsáneren belül. Mert tele van feszültséggel, izzással, fordulattal és autentikus melodrámával.

Ha megkérdeznénk tíz embert úgy általánosságban a Nagymenők-ről és a Casino-ról, abból nyolc rávágná, hogy szerinte melyik a jobb, kettő pedig ecsetelné, hogy Scorsese újraforgatta az előbbit. Ez valamelyest érthető, de nincs igazuk. A Casino más. Nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm, habár annak legfontosabb stílusjegyeit többnyire magán viseli (tündöklés, bukás), de a figurái mások: nem a totális névtelenségből, legalulról verekszik fel magukat a zöldhasúak birodalmába, hiszen már előtte is voltak valakik, csak most szintet léptek.

Scorsese nagyítója alatt most egészen más aspektusból vizsgálja három központi figuráját. Nicky Santoro (Joe Pesci), Sam 'Ace' Rothstein (De Niro) és kettejük metszéspontja, Ginger (Sharon Stone) áll a középpontban, háttérbe szorítva a szervezett bűnözés működését (hiszen arra ott volt az explicit Nagymenők). A rendező azt boncolgatja, hogy eme három gyökeresen eltérő törvényen kívülire, hogyan hat a (pénz és a) hatalom.

"Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."

A legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenet az, amikor Rupert Pupkin (Robert De Niro) saját képzelgését, tévképzetét és megszállottságát összemossa a valósággal. Amikor rajongásának tárgyával, Jerry Langford showmannel (Jerry Lewis) vitatkozik annak vidéki nyaralójában, ahová szerinte ő hívta meg és képtelen rá, hogy megértse ez az ember nem látja szívesen. Nem a barátja. Az a rész az, amikor ez a mindenáron híres komikussá válni akaró szerencsétlen félnótás története a totális abszurditásban visszafordíthatatlanul szomorúvá válik.

Martin Scorsese filmje az egyik legtökéletesebb leképezése a megszállottság diagnosztizálásnak, ami valaha készült.

King filmadaptációiból általában kétféle verzió létezik: az egetverően jó, és a borzalmasan rossz. Namost én azt mondanám, hogy a Tortúra a kettő között áll. A regényhez ezidáig (sajnos) még nem volt szerencsém, de a mozgóképen egyértelműen érezni, hogy túl sokat kurtítottak rajta, kivágták bizonyos részeit, melyek a King-regények nélkülözhetetlen, atmoszférateremtésben fontos alkotóelemei (a Holtsáv filmadaptációját is így sikerült elkúrni). De (!): mindezek ellenére a Tortúrának sikerül a jobbik halmazba csusszannia, ugyanis nincs híján mindennemű kisvárosi és idegeken trappoló hangulatnak.