Érdekes véleménynyilvánítási forma rendezni egy modern, egzisztencialista felhangú gengszterfilmet, súlyos alakokkal, azért, hogy az ember a néző orra alá dörgölhesse enyhén Amerika ellenes nézeteit. De Andrew Dominiknak (aki felelős a Jesse James..., és a Chopper címre hallgató, egyedükálló művekért) egyfelől a tehetsége és ezáltal a lehetősége is megvan hozzá. Harmadik rendezése sem veszít egy fikarcnyit se sajátos stílusából, előadásmódjából és célként kitűzött mondanivalójából. Más kérdés, hogy inkább propaganda-, mint gengszterfilm, de a műfaji jellemzők egytől-egyig felbukkannak. Gyilkosság, szerencsejáték, drog és kurvák. Amerika üzlet. Amerikában egyedül vagy.

Nem mondom, hogy ez a társadalomkritika radikálisan újszerű, eddig még kiaknázatlan terep volna, de Dominik profihoz méltó módon csomagolja be nekünk.

Bár igencsak érezhető, hogy a cselekmény valószínűleg egy papírfecnin elfért, a bonyolultsága pedig legalább olyan nehéz, mint részegen belepisálni a hóba. De a mögöttes tartalom, a ragyogóan összehangolt mondanivaló és képi világ olyan húsvér karakterrel egyesül, amelyek garantálják a minőséget.

Figurái valóságosan csak üzletként, pénzkeresési, régóta űzött hivatásként tekintenek a bűnözésre. Személyiségük nem irigylésre méltó. Valójában inkább hétköznapi lecsúszott piti simlisek, vagy középosztálybeli gengszterekről van szó, akik azért vannak a rács ezen oldalán még mindig, mert vérprofiként űzik a szakmát - vagy azért, mert már halottak. Itt a hibák következménye halál, melynek súlyosságát mindössze elkönyvelendő veszteség, illetve következményként tudják be (Brad Pitt és Richard Jenkins első párbeszéde a kocsiban tökéletesen illusztrálja ezt).

A cselekmény hiperlassúságű folyását a szereplőgárda igyekszik lendületesebbé és élvezhetőbbé tenni. Márpedig a filmben (akárcsak mellékszereplőként, néhány jelenetben) felbukkanó arcok a műfaj kedvelői számára nem csupán ismerős arcok, hanem zsánerfigurák. Az ősgengszter Ray Liottától kezdve, James "Tony" Gandolfinin át Vincent Curatoláig vagy Slaine-ig. Brad Pitt pedig az ötvenhez közeledve még mindig olyan laza eleganciával, profizmussal és jéghideg tekintettel hozza a folyton bagózó, körön belüli, az atmoszférához jelentős részben hozzátevő gengsztert, hogy minden jelenetét öröm nézni.

Apropó atmoszféra és hangulat. Lehet vádolni Dominikot, hogy filmje döglassú, esetleg unalomig hajszolt, de hogy atmoszférateremtő képessége, egyedülálló képei és beállításai (melynek érdemeit azért ne vitassuk el teljesen Greg Fraser operatőrtől) mennyire torkon ragadják a közeg minden lélegzetvételét, ráadásul abszolút egyediséggel felruházva mindazt, az egy percig nem lehet kérdés. Semmit sem használ agyon, mindent a megfelelő helyen és időben vet be, amely ritka arányérzékre utal.

A társadalomkritika lépten-nyomon rádió- és tévébejátszások által felszínre hozott folyamatosa erőltetése egy időn sajnos tényleg túlzás, de az utolsó jelenetben elengedhetetlen kellék, és hatása garantált. Szép és stílusos "bazmeg" az Egyesült Államoknak. 7/10