"Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."

A legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenet az, amikor Rupert Pupkin (Robert De Niro) saját képzelgését, tévképzetét és megszállottságát összemossa a valósággal. Amikor rajongásának tárgyával, Jerry Langford showmannel (Jerry Lewis) vitatkozik annak vidéki nyaralójában, ahová szerinte ő hívta meg és képtelen rá, hogy megértse ez az ember nem látja szívesen. Nem a barátja. Az a rész az, amikor ez a mindenáron híres komikussá válni akaró szerencsétlen félnótás története a totális abszurditásban visszafordíthatatlanul szomorúvá válik.

Martin Scorsese filmje az egyik legtökéletesebb leképezése a megszállottság diagnosztizálásnak, ami valaha készült.

Rupert Pupkin céltudatos fickó. Komikus, - de ami ennél is fontosabb - híres, népszerű személy akar lenni, akiért emberek milliói rajonganak. Rupert Pupkin saját elfuserált élete, tragikus gyermekkora áldozata. És talán ő az egyetlen, aki nem tud erről. Magabiztos álomvilágában az emberek megvesznek érte, autogrammokkal zaklatják, kedvelik, szeretik, és Jerry Langford showman a legjobb barátja. Éppen ezért rajongók százai között próbál a kegyeibe férkőzni és meggyőződése, hogy ez sikerült is egy limuzin hátsó ülésén lezajlott rövid beszélgetés folyamán. Hosszas és udvarias elutasítások után, nagy-nagy nehézségek árán ébred csak rá, hogy ez nem így történt. Mindezen elutasítások tetőpontja az említett vita a víkend házban, ami után Pupkin elhatározza, hogy elrabolja a közismert tévés személyiséget, hogy cserébe egy estére királlyá válhasson a színpadon.

Scorsese műremeke stiláris és dramaturgiai szempontból is meglehetően alapos. Tökéletesen építi fel, és mutatja be nekünk a totális megszállottság állapotának legvisszafordíthatatlanabb stádiumú szakaszát. Pupkin megrögzöttsége, lénye, jelleme egyre szélesebb spektrumon bontakozik ki előttünk, amiben minden apróságnak jelentősége van. Robert De Niro alakítása páratlan és egyedülálló. Az ember néha legszívesebben leütné, mert annyira értetlen, hogy az már röhejes. Nem számít, hogy hányszor utasítják el, dobják ki a biztonságiak vagy rázzák le személyesen és telefonon keresztül, mert saját tudatában ezeket mind-mind besöpri a szőnyeg alá. Céljai elérése érdekében ezt kell tennie. Scorsese mindig is az egyénre koncentrált.

Ez a direktor hetedik filmje, amit a Taxisofőr, a Dühöngő Bika osztatlan sikere után a közönség és a kritika is meglehetősen hidegen fogad. Pedig átgondolt, aprólékosan felépített forgatókönyve mellett minden egyébbel rendelkezik, ami a rendező sajátja. Scorsese imádja a belső tereket, a konkrét, kreatív beállításokat, a színekkel való játékot. A komédia királya dúskál ezekben, le sem tagadhatná, hogy ő rendezte, hiszen kézjegyei markánsabb formában nem is lehetnének jelen. Fred Schuler operatőri munkája tökéletes összhangban párosul a történet hangsúlyaival.

Néhány apróbb momentum van, amikor néhány percre a cselekmény elhalványul és monotonná válik. De ezt a halványságot szerencsére hamar leváltja a finálé drámai tetőpontja.

Rupert Pupkin megkapja tíz perces színpadi tündöklésének lehetőségét és él vele. Vágatlanul nézhetjük végig fellépését. Mindig azt mondja, ahogy az élet kibabrált vele, a gondjait, problémáit és nehézségeit faragja át viccé, hogy elviselhetővé, feldolgozhatóvá tegye a maga számára. Abban a tíz percben életének minden szomorúsága, gyötrelme összpontosul. A legszomorúbb bohóc ő, akit látott a színpad.

És a kérdés már csak az, hogy a közönség, amely visszavárja, a színpad előtt vagy az elméjében tapsol csupán. 8/10