Henry Hill (Ray Liotta) mióta az eszét tudta, gengszter akart lenni. Simlis nagymenő, akinek előre köszönnek az utcán, akit soron kívül beengednek a klubokba, akivel azért jófejek a helyi srácok, mert tisztában vannak vele kiknek melózik. Tisztelik őt. Henry Hill nagymenő gengszter lett. Legalábbis a maga olvasatában mindenképp.
Bécs
A találkozás - Before Sunrise (1995). A naiv, de ambiciózus kezdet, amelynek pillanatában ennek a két embernek fogalma sincs róla, hogy innentől évtizedeken át meghatározzák egymás életét. Voltaképp ezért parádés Linklater háromrészes műve, mert látjuk kibomlani, megvalósulni (olyan az egész, mint egy szerelmi-gengsztereposz: kezdet, felemelkedés, bukás). Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) ambícióktól, ideáktól, energiától és vágytól pulzálva karol egymásba egy mindkettejük számára idegen és felfedezetlen városban. Megszűnik a tér, az idő, a múlt és jövő arra a néhány egymással töltött órára, a napfelkeltéig nyúló ismerkedésbe homályossá lényegül. Ez a kulcs: a tökéletes idő és hely arra, hogy valami olyan történhessen közöttük, ami megismételhetetlen.
Ha Sam Rockwell karaktere nem rázná fel a lúzerság csúcsán trónoló, végtelenül idegesítőnek tűnő neurotikus Duncant (Liam James meggyőzőbb nyomi nem is lehetne), akkor személyesen én nyúlnék át a képernyőn, hogy felpofozzam az apátiából. Szerencsére nem kell ilyet tennem, mert Az első igazi nyár ennek az introvertált kölyöknek segít abban, hogy elkezdjen tököt növeszteni, becsajozzon és élvezze, ahogy ez a nyár szép emlékké avanzsál számára.
Nat Faxon és Jim Rash író-rendezők coming of age sztorija klasszikus panelekből építkezik és szerencsénkre képes szállítani hangulatot, karaktereket, humort, drámát és egy csipetnyi feelgood érzést. Persze ettől még az idei nyár legjobbja a Kings of Summer marad.
Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) épp az utolsó simításokat végzik a Hubble teleszkópon, amikor beüt a gikszer és hirtelen egyedül találják magukat a sötét és kietlen világűr feneketlen mélységében. A sok helyen már most az év filmjének kikiáltott Gravity az ő megpróbáltatásaikat meséli el, meglehetősen sajátos audiovizuális eszközökkel prezentálva.
Manapság ha valaki újat, egyedit, meglepőt akar mutatni börtönfilmes témában, annak igazán meg kell erőltetnie magát. A börtön-zsánert ugyanis a filmipar igen cafatossá koptatta az évek során, amitől elvonatkoztatni gyakran nem is lehet és van, hogy nem is kell. Ha a mozivászonról a kisképernyőre ugrunk, akkor sem marad üres a kezünk, hiszen az 1997-ben indult, hat évadot megélt Oz óriási klasszikus a témában és hát az inkább ponyvaszórakoztatást preferáló, ámde piszok mód élvezetes Prison Break-et nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Jenji Kohan (a Weeds végül is nem rossz ajánló levél, ha addig vesszük míg el nem romlott) nagyrészt könnyedebb hangvételű tizenhárom részes dramedy-je így részben utalgat és ki-kikacsint a nagy elődökre, ugyanakkor saját hangulatot, atmoszférát, és hús-vér karaktereket teremt a maga kis univerzumában.
Márpedig egy női börtönben - akármennyire is kézenfekvően hangzik, - azért ez nem olyan egyszerű.
Freedom!
Az az igazság, hogy Jordan Vogt-Roberts fantasztikus gyerekfilmjét a mai tizenéves generáció sem érteni, sem átélni nem fogja tudni. Ezért kicsit sajnálom őket. A Nyár királyai ugyanis hosszú idő óta az első olyan ízig-vérig nyers, kalanddal zsúfolt tinifilm, amely annak minden bájával, makacsságával, abszurditások és túlzások közepette humorával, drámájával mindvégig őszinte bír maradni.
A The Sopranos óta nem volt ilyen erőszakba csomagolt, minőségi családi dráma a tévében – a Showtime-nak jól is jön az erősítés, mert a Dexter véget ért, a Californication pedig már régóta döglődik. A Ray Donovan a mélyben tanyázó családi sebek, gyermekkori bántalmak, és a múltban gyökeredző évtizedes konfliktusok feltépéséről szól, amely elegáns és professzionális gúnyában bontakozik ki a szemünk láttára. Egy morózus, szikár és nyers fickón keresztül, aki Hollywood minden mocskát, bűnét és titkát igyekszik a szőnyeg alá söpörni, brutalitással, zsarolással, megfélemlítéssel és whiskyvel tuszkolva azt le saját maga és a néző torkán. Isten hozott visszataszító valóság! Jól nézel ki.
Ki az a Gatsby?
GATSBY.
Egy név, ami csupa nagybetűkkel szerepel a New York-i lapok hasábjain.
Egy név, amiről mindenki hallott, ám tulajdonosát annál kevesebben látták.
Mégis róla beszél az egész város. Az emberek különféle mendemondák ellentmondásos szövevényeit fonják titokzatos alakja köré.
Ki lehet ő?
Egy herceg? Bérgyilkos? Háborús hős? Császári leszármazott? Netán mindez együttvéve? Vagy egyik sem?
Ki az a Gatsby?
Tudni akarod, öreg harcos?
Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.
Amikor az ember tizennégy éves, bizonyos embertípusok legendává érnek a szemében. Mud (Matthew McConaughey) éppen ilyen a két kisfiú, Ellis és Neckbone számára. Egy szökött fegyenc, aki egy elszeparált szigeten egy balsorsra jutott, ütött-kopott csónakban bujkál stukkerral a derekán. A külvárosi, kígyóktól hemzsegő mocsaras vidéken élő két vagánynak pedig az maga a nagybetűs KALAND, hogy segíthetnek neki elkerülni azt, hogy elfogják.
Jeff Nichols Mud-ja gyakorlatilag egy "felnőtt gyerekmese" az igaz szerelemről, amely egy indie-drámába oltott kalandtörténet keserű igazságát tömöríti, több mint két órás cselekményébe.
