Egyenesen meglepetés az a tény, hogy egy minőségi csatorna ennyire erős castinggal és alapfelállással végül csak egy erős közepessel tudott kezdeni. Mark Strong és Lennie James párosa igen meggyőző, a mocskos Detroit mocskos zsarujai szerepkörében, de ez a kezdőepizód mégis szürkére és talán túl borongósra sikerült ahhoz, hogy azonnal berántsa az embert.

Ha elég régóta nézel filmeket, ha őrülten, mindennél jobban a megszállottjukká válsz, szenvedélyeddé avanzsál ez a tevékenység, akkor előbb-utóbb eljutsz egy pontra. Ez a pont minden egyénnél máshogy és másban kulminálódik. Az én felfogásom szerint bizonyos filmek, műremekek a barátaiddá válnak. Némelyikük közeli ismerős marad, némelyikük haver, és van amelyikükkel csak köszönőviszonyt ápolsz. A Remény Rabjai viszont az egyik legjobb barátommá vált az évek során. Stephen King és Frank Darabont kollaborációja mestermű.

Karakterek. Ha egy sorozat legalább annyira ambiciózus akar lenni, hogy felvegye a versenyt a kábeles éra legminőségibb képviselőivel (vagy akár idővel átvegye az egyikük helyét), akkor minden azokon múlik. A Ray Donovan pedig másból sem áll, mint karakterekből. Nem akarok mellébeszélni sokat, úgyhogy kijelentem, hogy ennél kiválóbb úton nem is haladhatna - a Showtime égisze alatt futó széria -, hogy méltó utódjává váljon a Dexter-nek és megállja a helyét a drámasorozatok királyainak panteonjában.

Az a baj a Resolution-nel, hogy maga az ötlet jobb, mint a film. És még csak a kivitelezés sem okolható, amiért az élmény pusztán középszerűen csapódik le az emberben, hiszen az apró jelek, a horror zsánerének jellemzői egytől-egyig fellelhetők, ahogy a metafikciós elemek is intelligensen vannak betűzdelve súrlódásmentesen a cselekmény paneljei közé. Mindez egész egyszerűen csak unalmas.

Akárki akármit mond, a maszkulin, klasszikus értelemben vett akciófilm utolsó zászlóvivője manapság a britek borostás, kopaszodó portékája, Jason Statham. Arról már nem ő tehet, hogy az évenkénti aktuális mozijaiban milyen minőségű forgatókönyvet tolnak a segge alá (meg arról sem, hogy Guy Ritchie időközben megfeledkezett legjobb színészéről). A lényeg, hogy mindig magabiztosan, elvektől határozottan hozza a meghasonlott, ütő-rúgó-lövő-gyilkoló, gyakran bosszúittas férfi karakterét. Most sincs ez másképp.

„ ..az új generációban a degeneráció megtestesül.. ”

Már maga a tény, hogy ez a három elkorcsosult ribanc azért folyamodik erőszakhoz, azért szerez rabolva pénzt, hogy a floridai tavaszi szünetben jusson elég pénz az útszéli motelra, piára meg rengeteg tudatmódosítóra szerre mindent kontextusba helyez. Azért szereznek mocskos pénzt, hogy mocskosul elverjék. Szemléletük első számú mozgatórugója, hogy kegyetlenül bedrogozva, bepiálva halmozhassák egymásra az élvezeteket, mert elveszve a mámor pillanataiban boldogok lehetnek. Ebben a véget nem érő élvhajhászatban naivan, bután, infantilisen azt hiszik, hogy boldogságra lelnek. Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI.

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

James Gandolfini emlékére.

A Lost előtt - és talán azóta is - minden idők egyik legellentmondásosabb sorozatbefejezése. David Chase a nézői elvárásokkal totálisan szembemenve, saját írói stílusához abszolút hűen, makacsul ragaszkodva a hat évad alatt felépített atmoszférához és imidzshez zárta le az olasz-amerikai Soprano család kálváriáját. Tony Soprano utolsó pillanata. Tévétörténelmi mérföldkő. Azóta is milliók utálják és imádják egyszerre a végső jelenetet. A cikk további része spoileres lehet.

Apák vére

Derek Cianfrance második rendezésében ambiciózusan, előre elrendelten csordogál végig majd két és fél órán keresztül egy vérvonal, amely mindent összeköt. Alkotása strukturális mestermű, ahogy dramaturgiai toposzok összefűzéséből hoz létre egy saját, különálló produktumot. A film, ahogy sok kritika értelmezi - némileg tévesen - nem három történetből gyúródik egy egésszé, hanem generációkból. Két férfi véréből szeli egymást ketté. Íme az amerikai zsánerdráma ma.

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.