Ha elég régóta nézel filmeket, ha őrülten, mindennél jobban a megszállottjukká válsz, szenvedélyeddé avanzsál ez a tevékenység, akkor előbb-utóbb eljutsz egy pontra. Ez a pont minden egyénnél máshogy és másban kulminálódik. Az én felfogásom szerint bizonyos filmek, műremekek a barátaiddá válnak. Némelyikük közeli ismerős marad, némelyikük haver, és van amelyikükkel csak köszönőviszonyt ápolsz. A Remény Rabjai viszont az egyik legjobb barátommá vált az évek során. Stephen King és Frank Darabont kollaborációja mestermű.
Azt hiszem elég egy kéz hozzá, hogy az ember megszámolja azokat a King filmadaptációkat, amelyek jól sikerültek. Viszont túlzás nélkül állíthatom, hogy ezek kincsek a filmtörténelem számára.
Bármikor, bármilyen helyzetben, akarva-akaratlanul futok össze ezzel a régi-régi baráttal, minden egyes alkalommal képes új dolgokat tanítani, tágítani a látásmódom, átélni újra meg újra azt a bizsergető érzést, amelyet audiovizuális mozgókép csak ritka speciális esetben képes nyújtani. De ezért készülnek a filmek. Ezért érdemes kutakodni, vizsgálódni, megkönnyezni, átérezni és rajongani értük. Frank Darabont adaptációja egyfajta emocionális Csomolungma. Zsigeri, drámai, humoros és analizálhatatlanul emberi.
Ez a legfontosabb. Hogy ne legyél képes megmagyarázni (de azért megpróbálja az ember) a miértjét, csak egyszerűen éld át újabb és újabb alkalommal, ahogy ez a két ember ebben a zseniálisan megírt történetben eléri a célját. A börtön kopott, elnyűtt, erőszakos és vadállati falain belül évtizedeket keresztülgürcölve megtanulja, gyakorolja, megéli az életet, amit valójában elvettek tőle.
Stephen King összes sora, Morgan Freeman szimpla, mégis epikus narrációján keresztül az agyadba furakszik, hogy végül egy érckalapáccsal mindössze kicsit több, mint két óra alatt eljusson a szívedig. Olyan kitörölhetetlen, megmásíthatatlan emlékké váljon melyre a legboldogabb és legszomorúbb perceidben egyaránt képes vagy emlékezni.
Ehhez persze az összes apró nüanszra szükség van: a karakterek sebezhető, törtető, kitartó, gonosz és jó mivoltjának megtestesülésére, a káprázatosan beágyazott önfeledt humorra, a színészek professzionális közreműködésére (Tim Robbins talán semmiben sem ennyire jó), a cselekmény fordulatosságára, a drámaiságra, az iróniára, a soha el nem haló igazság utáni vágy hajszolására.
Mert, ahhoz, hogy a néző képes legyen átérezni, megélni ezt a feldolgozhatatlanul tömény, letöltendő börtönmennyiséget, a megrázkódtatást, az igazságtalanul bűnhődésre kárhoztatott lelket, ezek elengedhetetlen kellékek. Talán nem is csoda, hogy a moziba kerülésekor megbukott. A nézőknek időre volt szükségük, hogy egyáltalán felfedezzék, megértsék mindazt az egyetemes, halhatatlan mondanivalót, amit a Remény Rabjai közvetíteni bír.
Hiszen a jó a dolgok nem halnak meg. A jó dolgok nem vesznek a múlt homályos, elkerülhetetlen feledésébe, mert minden az egyénen, az eszmén múlik. Hogy mindig van miért küzdeni, mindig lesznek elérhetetlennek tűnő célok, amikért hosszú, bűzös csatornányi szaron kell végigkúsznod, ha el akarod érni őket. A szabadság eszméjének gondolatát saját életszemléleted. hozzáállásod és kitartásod szüli. Rajtad múlik, hogy rácsok mögött szabad leszel vagy szabadon raboskodsz leláncolt sorsodban.
Annyi viszont bizonyos, hogy mindennek az eszmének, a megváltásnak, a hitnek, barátságnak és nehezen artikulálható érzelmeknek az egyik - ha nem legjobb, legőszintébb - példája A remény rabjai. 10/10
"Emlékezz, Red, a remény jó dolog, talán a legjobb. És a jó dolgok sosem halnak meg."