A második rész egyik leggroteszkebb jelenete a maga röhejes és brutális voltával ragyogóan vizionálja Brazília romlottságát. Egy rendőr saját értelmisége szintjéhez mérten idézi a "lenni vagy nem lenni"-t, miközben egy elégetett ártatlan civil áldozat foszladozó hullájának koponyájából húzza ki egyesével a fogakat, hogy azonosíthatatlanná tegye a tetemet. Erről szól a Rio-i szervezett bűnözés, az elkorrumpálódott zsarukról, drogról, kilóra megvett politikusokról és a halálosztagról mely kíméletlen gyilkológépek hadseregével tesz rendet a favellák között.

De kezdjük az elején.

London mocska.

Plan B (polgári nevén Ben Drew) repperfattya akármennyire is hatásvadász, fellengzős, odamondogatós szövegeivel, a londoni miliőt a narkótól kezdve az erőszakig frappáns realizmussal adagolja vizuális kontextusba. Sokkol és sokkol, de nem megdöbbent csak körülír. Narrál, elmeséli saját múltjából merített történeteit, karaktereket rajzol, akik sorra botlanak el saját esendőségükben, sokadszorra elkövetett hibáikban, napról napra felkelnek a földről egy újabb pofonért.

A sportfilmek sosem mennek ki a divatból. A Chasing Mavericks egy klasszikus "mester-tanítvány" film, annak minden jellegzetességével és jelen esetben középszerűségével is. Gerard Butler figurája készíti fel a fiatal, ambícióval és kitartással teli ifjoncot, hogy meglovagolja a több emelet magas hullámorgiát. Ezzel össze is foglaltam a cselekmény sava borsát.

Ez a cikk egy soha el nem készült Christopher Nolan portré darabja, ami úgy egy évvel ezelőtt íródott.

Csavaros, eszes, intelligens és a végletekig megszállott. Nolan első nagyjátékfilmje bőven rendelkezik elsőrendezős problémákkal, költségkímélő megoldásokkal – mindössze hatezer amerikai dollárból forgott - és csetlő-botló színészekkel. Ezek ellenére már itt körvonalazódni látszik az a gyönyörűen átgondolt, megkomponált komplex egész, amely ebben a zseniális elmében burjánzik – és amelyre épül a folyamatos erényeket gyűjtögető életmű. Igazi mintapélda (sikersztori ha úgy tetszik): félig lyukas zsebbel, barátokból színészekké avanzsált főszereplőkkel is lehet egy erényes, profi filmet forgatni, mert ami igazán számít az maga az ötlet. Nolan kiválóan filmre vitt forgatókönyvét ráadásul megfejeli azzal, hogy karizmatikus érzékkel rendez, ütemesen vezeti a cselekményt és még ebben a totál száraz, agyonstilizált, kissé már-már személytelen Londonban is explicitnek hat.

Voltak idők, amikor még egy jóravaló ember sem ismerte a The Walking Dead-et, és nem bélyegeztek meg minden, a témában fellépő alkotást, csak azért mert élőhalottak kerültek a középpontba. Ezt a megállapítást egyesek tartják, mások vitatják, az viszont biztos, hogy készül még érdekesség a témában a nagy név mellett.

"Ha volt valaha is két olyan ember, aki félreértette egymást, azok mi vagyunk. - Anse Hatfield"

Minden 1863-ban kezdődött Nyugat-Virginiában. Anse Hatfield (Kevin Costner) és Randall McCoy (Bill Paxton), a két egy oldalon harcoló bajtárs ekkor még nem sejtette, hogy életük hátralévő részében olyan gyűlölködés, ellenségeskedés és viszály feszül majd kettejük és rokonaik közé, amely egy eposzi háborúhoz vezet. Hatfield elnézve a fennálló helyzet jelenlegi állapotát, úgy dönt, hogy dezertál, ami McCoy határozott és rendíthetetlen életszemléletében súlyos bűnnek minősül. Ez az első apró, de a későbbiekben annál jelentősebb összetűzés szolgáltat alapot a szikrázó feszültséghez, ami kialakul a két család között. Amely végül hosszú, fájdalmas és gyötrelmes vérengzéshez vezet.

A Kevin Reynolds rendezésében és Kevin Costner producerálása alatt készült minisorozat, debütálásakor kábeles nézettségi rekordot döntött.

Ken Loach filmje kezdetben valóban megidézi a legkeményebb brit mozikat, ahol a fiatal potenciális bűnözők melegítőben flangálnak Anglia utcáin és a káromkodásaik kötőszóként funkcionálnak. Soha nem volt tisztességes munkájuk és a jövőképük alapján ez valószínűleg így is marad. Miután ez a nyers expozíció megtette hatását, éles váltással a film átcsap valami jóval könnyedebb, fogyaszthatóbb és szeretetre méltó komédiába.

David O. Russel hatodik egész estés rendezése kapcsán leginkább annak örülhetünk, hogy a díjait egyre hitványabbul kezelő és osztogató akadémia (más néven Stallone egykori humorbonbonja, az Oscar) végre egy olyan alkotást bombázott több, mint fél tucat jelöléssel, amely a megszokott kategóriákon (gay-movie, zsidó-szenvedés, nyomorból felemelkedő ember) majdhogynem teljesen kívül esik. Russell filmje ugyanis javarészt vígjáték, amely csak érintőlegesen súrolja a drámát, hogy többnyire egy vidám, romantikus dramedy-t faragjon belőle addig, míg a stáblistához nem ér. Ez önmagában elismerésre méltó tett. A bibi az, hogy a film csak egy jóindulattal erős középszernek nevezhető limonádé, amely elegendő ahhoz, hogy néhány mosolyt csaljon a néző arcára, de édeskevés hozzá, hogy a másnap elfogyasztott reggeli pirítós közben bárminemű emlék is felvillanjon belőle. Vagyis izé, amikor kivittem a szemetet, eszembe jutott, hogy Bradley Cooperen végig egy szemeteszsák van.

A sorozatgyilkolás, mint téma, gyakorlatilag már olyannyira elhasználódott, körüljárt, számtalan oldalról megközelített formulává vált, hogy újdonságot baromi nehéz kisajtolni belőle. Ezért némileg már előre dekódolhatónak tűnt, hogy Kevin Williamson (ő írta a Sikoly-t, illetve az összes részhez jelentős köze volt) sorozata nem is igazán az innovációra fog fejvesztve törekedni, hanem arra, hogy a műfaj jellegzetes motívumait megfelelően ötvözze és egy izgalmas, okos, feszültséggel telt produktumot hozzon ki belőle. Kevin Bacon és James Purefoy lebilincselő párosa mindent meg is tesz azért, hogy ez megvalósuljon - a többi már nem rajtuk múlik.

Keretes elbeszélések

Nem ritka a filmgyártásban, hogy egy ötlet megvalósítása bizony jó néhány évet várat magára attól kezdve, hogy a rendező(k) fejében megszületik a szkript. Pontosan ez a helyzet Lee Sternthal és Brian Klugman első filmjével is, melyben Bradley Cooper újra egy plágiumgyanús sztoriban kerül középpontba.