James Gandolfini emlékére.
A Lost előtt - és talán azóta is - minden idők egyik legellentmondásosabb sorozatbefejezése. David Chase a nézői elvárásokkal totálisan szembemenve, saját írói stílusához abszolút hűen, makacsul ragaszkodva a hat évad alatt felépített atmoszférához és imidzshez zárta le az olasz-amerikai Soprano család kálváriáját. Tony Soprano utolsó pillanata. Tévétörténelmi mérföldkő. Azóta is milliók utálják és imádják egyszerre a végső jelenetet. A cikk további része spoileres lehet.
Az egész epizód egy folyamatosan vibráló vészjel. Egy mementó mely gyakran felbukkanva nyomatékosítja, hogy a család, a családfő, az összes megkedvelt, szinte testvérként szeretett karakter bűnöző. Morális fekete lyukak tömkelege mocorog a vásznon, ránt a fekete bőrdzseki alól pisztolyt, gyilkol habozás nélkül. De az ember tehetetlen zseniális hat évad után, mikorra már valóban, őszintén szereti ennek az olasz-amerikai közösségnek a tagjait. Családtaggá válik.
A pocakos vezér, aki saját démonaival, tetteivel, pánikrohamok elszenvedésével és többnyire zaklatott gyermekkorral a háta mögött válik az utolsó aljas beszólása ellenére is szerethetővé. Chase a sorozat szellemiségéhez és kontextusához illeszkedve vezeti végig az összes (még fent maradt) cselekményszálat. A kapálózó, folyamatos hullámvölgyekkel küszködő, konfliktus-gazdag maffiacsaládot, a barátokat (Tony minden gyötrő gondolata ellenére bemegy Sylviohoz), a pénzsóvár, szarkavaró hugicát (Tony összes testi-szellemi kontrollját felhasználva beszélget el Janice-el a verandán, és végül elégtételt csikar ki számára), az áruló, mostanra szenilis nagybácsit (Junior meglátogatásakor csak úgy pulzál a feszültség, az olasz vér áthatolhatatlan köteléke, mely még a sokat megélt, hátba támadott vezetőnek is afféle emocionális macsókönnycseppet csal a szemébe) és a hozzá örökké hű katonát (Paulie végül elfogadja rangot).
James Gandolfini karizmája egyedülálló. Nyolc év után, a karakter gesztusai (mogorva tekintet, kaján vigyor és még lehetne sorolni) beleégtek a bőrébe, de ez már az 1999-es pilotban is kiválóan tükröződött. Ő erre a szerepre született. Chase keretes szerkezete a pszichiáterrel (még ha ugyan a személye már réges-rég más és gyakorlatilag lényegtelen), amelyre most voltaképpen, egyfajta elcseszett örökség gyanánt fiának, Anthony-nak van szüksége egyszerűen mesteri. Ahogy felszínre bukik a kezdetektől a problémák gyökerének forrását jelentő anya-fia kapcsolata az egyszerre tölti el a nézőt egyfajta komikus érzéssel és nosztalgiával.
Aztán eljön az utolsó vacsora. A feszültségkeltés energikusságát, dinamikáját és pengeéles hektikus vágásait iskolákban kellene tanítani. Eleinte az egész családi találkozó nem tűnik különbözőnek az évadok alatt egyébként rengetegszer lezajlott eseménynek, de valami mégis megváltozott. Az egész szituáció csak úgy ropog az ambivalenciától, hiszen a család felszabadult pillanatként éli meg ezt a szeánszot, míg a nézőt gyötri az izgalom, hogy vajon mikor...történik valami. Példátlan. A változás mégpedig abban gyökeredzik, hogy Tony végre elért odáig, hogy minden apró-cseprő, nehéz vagy épp piszlicsáré teher nélkül egy boldog vacsorát költsön el a családjával. A kölykök jó úton vannak, az asszony nyugodt, a háttérből a Don't Stop Believing muzsikál, minden harmonikus. Made in America. Aztán az ajtó nyitódik, a kép és a hang elhal mi nézők pedig utoljára nézünk a New Jersey-i maffia királyának szemébe.
A kacsák elrepültek.
