„ ..az új generációban a degeneráció megtestesül.. ”
Már maga a tény, hogy ez a három elkorcsosult ribanc azért folyamodik erőszakhoz, azért szerez rabolva pénzt, hogy a floridai tavaszi szünetben jusson elég pénz az útszéli motelra, piára meg rengeteg tudatmódosítóra szerre mindent kontextusba helyez. Azért szereznek mocskos pénzt, hogy mocskosul elverjék. Szemléletük első számú mozgatórugója, hogy kegyetlenül bedrogozva, bepiálva halmozhassák egymásra az élvezeteket, mert elveszve a mámor pillanataiban boldogok lehetnek. Ebben a véget nem érő élvhajhászatban naivan, bután, infantilisen azt hiszik, hogy boldogságra lelnek. Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI.
Neonagyú fiatalok szambáznak a forró napsütésben, bikinibe csomagolt lányok hasfaláról szippantják a kokaint miközben őrülten szól ez az agyonmachinált, többszörösen túlcsavart elektronikus zene (amit dubstepnek definiálnak és néha megesik, hogy jól szól), amelyre már mindenki be van állva, mint a cövek. A szivárvány árnyalataiban pompázó lenge ruhás csajokon folyik a töméntelen mennyiségű alkohol, az ösztrogén és tesztoszteron massza szaglik a levegőben és mindenki kefélni akar. Mindenki élvezni, szórakozni akar. Egyszerűen gyönyörű, ahogy Korine ezt struktúrába, fénylő, bódító stílusba helyezi.
Filmjét gyakorlatilag sekélyes dialógusok szakítják/óvják meg attól, hogy egy másfél órás audiovizuálisan felturbózott videoklippé formálódjon, amelyben mindenki üvöltve, sikongva, lázadva akarja torkaszakadtából a világba ordítani, hogy mennyire kurvajól érzi magát.
A szürke valóságból mindenáron kiszakadni vágyó lánykák pedig, amint megízlelik eme édes nektár gyümölcsét, görcsösen kapaszkodnak a pillanatba. A pillanatba melyről nem tudják, halvány fogalmuk sincs róla, hogy az teszi különlegessé, az csomagolja, érvényesíti varázslattá, hogy egyszer véget ér. Ebből az elvakult ragaszkodásból pedig valami olyan beteges, irracionális szakadék alakul ki, melynek mélyén eszmélnek csak fel a mámorból.
Mert valami nagyon mély erkölcsi fekete lyuk mélyéről jön ez az idegen, akit meglepő módon Alien-nek hívnak (James Franco kicseszett jó alakításában), hogy álszent kliséktől foszladozó dumával egye be magát a puncijukon keresztül egészen addig a daganatig, amit ők szívnek - vagy teszem azt - léleknek hívnak. Ezüst fogú, fonott hajú, tetovált szörnyeteg ő, melyet saját környezete állított elő és juttatott hatalomra. A modern kor, a 21. század tévképzetes, hologramszerű Sebhelyesarcúja, aki direkt módon, célkitűzve akar velejéig, tüdőig gonosznak lenni. És amikor ez a blantszopó gengszterimidzsbe bugyolált fenevad megkaparintja ezt a három fülledt, pózoló lánykát, akkor veszi kezdetét csak a háború. Amely mindezen dolog együttes halmazának mixeként pusztán egy wannabe háttértörténetként csöppen a cselekménybe, amelynek egyetlen funkciója, hogy láthassuk az átváltozást. A kúlság, a gengszterség halálra halmozását, amelynek vértől csöpögő megnyilvánulása az egyetlen, amely hangos ébresztőként szólal fel ennek a három lánynak az agyában.
Harmony Korine vizuális hozzáértése mindezt pedig olyan egyre erősödő, katarzisba hajló jelenetek, szólamok és képek segítségével kulminálja totális csúcspontba, amely egyszerre hihetetlen és érthetetlen. A sekélyesség tökéletes definiálása az az eltúlzott jelenet, melyben ez a pisztolyokat lóbáló betongengszter a naplementében a fehér zongoránál ülve eljátssza és elénekli Britney Spears egyik korai slágerét totális extázissal és átéléssel. Annak jelenetnek egyszerűen NEM SZABADNA működnie. Röhejes, parodisztikus, nyilvánvalóan kibaszott nevetséges, de pont ezért robban. A Florida partjainak egy részét uraló gengszter egy Britney Spears slágert használ arra, hogy megnyíljon, kiöntse szívét. Az ezt követő montázs egy csodálatos, lassított erőszakorgia egy magamutogató bagázs önmagára találása, amely annyira abszurd és mesterkélt, hogy az valami elképesztő. Lélegzetelállítóan gyönyörű, hisz Harmony Korine a külsőségek mögötti vágy ürességéről alkotta művét, mely ennél lényegre törőbb, invenciózusabb már nem is lehetne.
A szereplőgárda kiválasztása egy külön ragyogó, ötpontos fricska. Selena Gomez és Vanessa Hudgens kerek popójának bekasztingolása annyira pofátlanul szellemes és effektív, hogy a helyükben határozottan megsértődtem volna, amikor felajánlották a szerepet. Mert pont annyira dögösek, mint amennyire kongnak az ürességtől, így a színészi kvalitásuk tökéletes összhangban passzol az eljátszandó karakterükhöz. James Franco helyében én is röhögnék.
Úgyhogy picsába a Project X-el, mert ennél a vizuális ejakulációnál hatásosabban egyszerűen nem lehet filmet készíteni a mai fiatal generáció csöcsökkel, narkóval és kilátástalansággal zsúfolt sekélyes életszemléletéről. 9/10