Henry Hill (Ray Liotta) mióta az eszét tudta, gengszter akart lenni. Simlis nagymenő, akinek előre köszönnek az utcán, akit soron kívül beengednek a klubokba, akivel azért jófejek a helyi srácok, mert tisztában vannak vele kiknek melózik. Tisztelik őt. Henry Hill nagymenő gengszter lett. Legalábbis a maga olvasatában mindenképp.
Ironikus és egyben ragyogóan életszerű, ahogy Henry ezt a világot, amelyben évtizedeket tölt, amelyet jobban szeret bármi másnál és amelyikben elismerik, tisztelik és igazi barátai vannak, pont ezek miatt kell elárulnia. Két választása van: megvárja míg testvérként szeretett cimborái levadásztatják, vagy köp a zsaruknak, akik elhelyezik őt és családját a tanúvédelmi programban. Scorsese professzionális műve egy mesteri tabló az olasz-amerikai gengszterlét ragyogóan elbűvölő idilljéről és annak képmutató eleganciájáról, visszataszító brutalitásáról.
Scorsese bár rögtön a felemelkedés fázisában képünkbe vágja itt-ott, hogy ez a világ durva és kegyetlen, ez afféle kötelező földhöz kötés, bemutatás (a rendező maga is olasz bevándorlóként élt és nőtt fel New York "Kis Itália"-negyedében). Filmje valójában egy gengszter-romantikus, kalandos történetként simogatja szívünket, amiben urambocsá ezek a vicces fickók hátrafésült hajjal, tiptop öltönyökben iszogatnak, poénkodnak, és susmorognak egymás társaságában.
Ez a bensőséges, hétköznapi ember számára fel nem fogható, tőle fényévekre álló világ Scorsese elbeszélésében fantasztikusan vonzó. Hamar megértjük, hogy Henryt miért csábította és ragadta el oly könnyedén ez a különálló univerzum, melyben furcsa és vicces becenevű fickók úgy ölelték őt a keblükre, mintha a saját fiuk lett volna (különösen szívhez szóló és morálisan ambivalens az a jelenet, amikor Henry először sétál ki a bíróságról és éljenezve fogadják, mert átesett a tűzkeresztségen). Nem kell hozzá sok időnek eltelnie, hogy Henry oszlopos, megbecsült tagjává érjen eme közösségnek. Jimmy Conwayjel (Robert De Niro) és Tommy DeVitoval (Joe Pesci) alakított triójuk abban a világban és a filmvásznon nem véletlenül legendás.
Természetesen a csúcsra jutás fázisa, a folyamatosan áramló pénz, a hírnév és a népszerűség egyenes arányú növekedésével előbb-utóbb jönnek a buktatók is. Az ember változik és ebben a világban, ha nem alkalmazkodsz hirtelen a dolgokhoz, akkor könnyen golyóval a fejedben végezheted valahol északon a föld alatt. Scorsese idővel már-már elbagatellizálja, oly természetessé és hétköznapivá alacsonyítja a gyilkosságot, hogy jelentősége szinte eljelentéktelenedik. Ezt Henry hozzáállásával, érzéseivel, látomásaival tökéletesen állítja szembe Jimmy és Tommy rideg érzelemmentességével (zseniálisan megírt asztaljelenet, amikor hárman Tommy édesanyjának házában, egy pár órája megölt olasszal a csomagtartójukban vacsoráznak és viccelődnek rajta halál nyugalomban).
A Nicholas Pileggi és Scorsese által írt forgatókönyv karakterei igazi individuumok, megkapóak, rohadékok, férgek, önzők és barátságosak egyszerre. Bár nem tudom, hogy Henry Hill diktálásából mennyi igaz és mennyi színezés, de valójában lényegtelen is, mert Scorsese és a lehengerlő színészgárda (a későbbi klasszikussá vált sorozat, a Maffiózók fél szereplőbagázsa feltűnik a filmben) biztosít minket hitelességükről. Életrajzi motívumok csokrát tárja elénk Scorsese, ezért kúszik explicit közelségűvé rendezése, hiszen nem puszta véletlen, hogy rokonvonások fedezhetőek fel Henry-ben és a rendezőúrban (aki önmaga is gyakran megjárta a lejtőt, drog- és alkoholproblémái voltak).
Joe Pesci és Robert De Niro afféle zsánermesterek. Nevük, karizmájuk, jelenlétük olyannyira egybeforrt a legnagyobb gengszterfilmekkel, nem véletlen, hogy nélkülük szinte elképzelhetetlen a 70-es, 80-as, 90-es években a klasszikus gengsztereposz.
A Nagymenők ezen esszenciális hozzávalók miatt vált szerzői, nagybetűs klasszikussá. Narratívája, figurái, szövegei mindmáig a filmtörténelem korszakos gyémántjai, olyan hatalmas színészekkel, akiknek karrierjük sosem fog újra ilyen magasságokban járni. Ezen együtthatók tökéletességét mi sem példázza jobban, mint hogy Scorsese öt évvel később mindezt megpróbálta még egyszer (Casino). Hiszen, ahogy Henry elkeseredetten, megtörten mondja monológjában a film végén: hiányzik ez a világ, ahol mindent megtehettünk, ahol nem voltunk átlagosak, ahol bármit elérhettünk, bármit megszerezhettünk, ahol testvérek voltunk. Most egy átlagos kis senki vagyok. Ez a legnehezebb. Nincs körülöttem élet. És ez most már életem végéig így marad. 9/10
