Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) épp az utolsó simításokat végzik a Hubble teleszkópon, amikor beüt a gikszer és hirtelen egyedül találják magukat a sötét és kietlen világűr feneketlen mélységében. A sok helyen már most az év filmjének kikiáltott Gravity az ő megpróbáltatásaikat meséli el, meglehetősen sajátos audiovizuális eszközökkel prezentálva.
Időnként végtelennek tetsző snitteken át lebegünk az űrben, ami eleinte lélegzetelállító az előttünk elterülő világűr szédítő miliőjével és annak titokzatos némaságával, hosszabb távon viszont inkább unalmas. Sokkal hatásosabbak az olyan képi megoldások, amikor belső nézetben kúszunk beljebb az űrhajó gyomrába, vagy amikor premier plánban látjuk a sisakját párásra lihegő Bullockot, aki emberfeletti alakítást nyújtva játszik Stone mimikájával.
Hiába van George Clooney neve is feltüntetve a borítón, ez szigorúan Sandra Bullock filmje. És Ryan Stone-é, aki csak a saját hidegvérében, leleményességében és persze a szerencséjében bízhat, miután az űrben elszabadul a pokol, senkit és semmit nem kímélő űrhulladék pusztító viharának formájában, ami bizonyos időközönként újra lesújt.
A történet tulajdonképpen kimerül annyiban, hogy el kell vergődni valahogy az űrállomásig, majd lejutni a Földre, de itt nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb jelentősége van Stone érzés- és gondolatvilágának, ami a cselekmény során jelentős változásokon megy keresztül. Stone ugyanis nemcsak a villámsebességgel röpködő repeszekkel és a gyorsan fogyó oxigénnel, hanem önmagával is szüntelenül küzd, hogy a feladás és az élni akarás között őrlődve egyre árnyaltabban rajzolódjon ki a jelleme, ill. annak gyönyörű formálódása, melynek folyamatát belső monológok és súlyos önvallomások sorozata szegélyezi.
Az érzelmi ív azonban nem töretlen, az egyik legdrámaibb jelenet például kínos gagyizmusba merül (Sandra Bullock egy kínai kutyának ugat a rádióba), és a hatásvadászatot sem mindig sikerül megkerülni (3D-ben lebegő könnycsepp), de még így is baromi szép a karakter kiteljesedése, ahogy az önazonossági válságból kitörve két kézzel kapaszkodik a reménybe. A reménybe, melynek csalfa ábrándjaként gömbölyödik a háttérben a biztonságot, otthont jelentő Föld – látszólag egy karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen távolságban.
Az állandó nyugtalanságot teremtő légkör mellett a Gravity másik fontos jellemzője, hogy nem akar elszakadni a realitástól, így a hanghatásokról is képes lemondani. Helyette inkább hangulatos, feszültségfokozó zenékkel töri meg itt-ott a csendet, messzire űzve a kisebb-nagyobb üresjáratok némaságát.
Túl azon, hogy elképesztően látványos és ötletes film ez, baromi erős színészi alakítással, mégsem zsigerig hatoló az összhatás, mégsem elég katartikus az élmény. Talán a történet egyszerűségétől, talán a két szereplő kapcsolatának felszínességétől, talán a kopott mondanivalótól, talán valami teljesen mástól, valahogy marad utána egy kis hiányérzet. Ettől függetlenül azonban ajánlott megnézni, mert egy nem hétköznapi képet fest arról, hogy milyen az, ha az ember egyszer csak mindentől megfosztva, mindenkitől elszakadva egyedül találja magát, elveszve a végtelen űr sötétjében, csendjében, magányában.
GRAVITÁCIÓ
(Gravity, 2013)
amerikai sci-fi, dráma
játékidő: 90 perc
rendezte: Alfonso Cuarón
főszereplők: Sandra Bullock, George Clooney
