Ki az a Gatsby?

GATSBY.
Egy név, ami csupa nagybetűkkel szerepel a New York-i lapok hasábjain.
Egy név, amiről mindenki hallott, ám tulajdonosát annál kevesebben látták.
Mégis róla beszél az egész város. Az emberek különféle mendemondák ellentmondásos szövevényeit fonják titokzatos alakja köré.
Ki lehet ő?
Egy herceg? Bérgyilkos? Háborús hős? Császári leszármazott? Netán mindez együttvéve? Vagy egyik sem?
Ki az a Gatsby?
Tudni akarod, öreg harcos?

Csupa kérdés, csupa misztikum övezi ezt az embert. Nem tudni honnan, s miért jött. Ami viszont tagadhatatlan, hogy ő a legfényűzőbb bálok házigazdája, kinek pompás estjein a fél város együtt mulat, fittyet hányva a szesztilalomra. A legdrágább italokban, tűzijátékokban, kéklő vizű medencében és harsogó zenében tombolnak eme káprázatos kúria vendégei, valószerűtlen csillogásban, s féktelen gazdagságban fürdőzve. De mi a célja Gatsbynek mindezzel a túlzó felhajtással, feleslegesnek tűnő nagyzolással?

Ez a titok fűti F. Scott Fitzgerald klasszikus történetének adaptációját egyfajta rideg melegséggel, ami különös hangulatba ringatja a filmet. S ahogy ide-oda ugrálunk a nyüzsgő nagyváros és a mellette elterülő kopár vidék, a gátlástalan partik és az üres szobák, a legújabb divat szerint öltözködő New York-i elit és a koromtól, izzadságtól mocskos, szakadt munkások között, lassan felszakadozik az igazságot rejtő köd, és kibukik alóla
Gatsby
valódi
arca.

A mesterkélten giccses, mégis szívlágyítóan valós történetet a Tobey Maguire által megformált Nick narrációja kíséri végig, néha túlságosan is szájbarágva a fontosabb mozzanatokat. Ez, valamint az impozáns és kirobbanóan megkapó nyitány után beálló hosszabb-rövidebb csendes időszakok csökkentik a film varázsát, amit a tudatosan giccses, gyönyörű látványvilág és a modern ill. korabeli dallamok hangulatos elegye mellett főként a színészi játék táplál.

Leonardo DiCaprio szikrázó alakítása egyfajta megközelíthetetlen erővel tölti meg Gatsby markáns figuráját; jeleneteinél szinte egyszerre fagy meg és robban szét a tér. Uralja a vásznat, a személyes birodalmává teszi. Tökéletesen átlényegült játéka azonban azt is lehetővé teszi, hogy egyik pillanatról a másikra váljon az érinthetetlen, határozott úriemberből kétségbeesetten sóvárgó kamaszfiúvá.

A Gatsby szomszédságába költöző Nick többnyire megmarad a csendes szemlélő szerepkörében. Az ő unokatestvére az elbűvölő Carey Mulligan alakította Daisy, aki iránt Gatsby gyengéd érzelmeket táplál – és fordítva. A bökkenő mindössze annyi, hogy
Daisy
házas.
Nick azonban egyre szorosabb barátságot köt szeszélyes szomszédjával, így akaratlanul is az események részesévé válik, hogy a saját szemszögén keresztül mesélhesse el az álmok és a valóság között tipródó férfi, valamint az elvei és vágyai között őrlődő nő keserédes történetét.

Baz Luhrmann rendező pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legérdekesebben mesélje el ezt a történetet, még ha időnként meg is inog magabiztossága és picit ellaposodik a majd’ két és félórás film. A rengeteg korhű díszlet, kosztüm, az igényes CGI és az ötletes kameramozgások, beállítások is mind-mind nagy odafigyelésről tanúskodnak. Luhrmann kezében a harmadik dimenzió sem felesleges hatásvadász kellék, hanem – akárcsak a giccs – fontos eszköze annak, hogy közelebb érezzük magunkat ehhez a nagyszerű emberhez, aki rendíthetetlenül küzdött álmaiért a ’20-as évek Amerikájában.

Az elején feltettünk egy kérdést, emlékszel? Hogyne emlékeznél. A válasszal azonban adósok maradtunk, nemde, öreg harcos?
A helyzet az, hogy számtalan szóbeszéd kering róla. A legtöbben nem ismerik. A többiek félreismerik.
Hogy ki az a Gatsby?
Egy romantikus lélek az álmok és remények csapdájában. 8/10