Manapság ha valaki újat, egyedit, meglepőt akar mutatni börtönfilmes témában, annak igazán meg kell erőltetnie magát. A börtön-zsánert ugyanis a filmipar igen cafatossá koptatta az évek során, amitől elvonatkoztatni gyakran nem is lehet és van, hogy nem is kell. Ha a mozivászonról a kisképernyőre ugrunk, akkor sem marad üres a kezünk, hiszen az 1997-ben indult, hat évadot megélt Oz óriási klasszikus a témában és hát az inkább ponyvaszórakoztatást preferáló, ámde piszok mód élvezetes Prison Break-et nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Jenji Kohan (a Weeds végül is nem rossz ajánló levél, ha addig vesszük míg el nem romlott) nagyrészt könnyedebb hangvételű tizenhárom részes dramedy-je így részben utalgat és ki-kikacsint a nagy elődökre, ugyanakkor saját hangulatot, atmoszférát, és hús-vér karaktereket teremt a maga kis univerzumában.
Márpedig egy női börtönben - akármennyire is kézenfekvően hangzik, - azért ez nem olyan egyszerű.
Kohan az első epizódok környékén magabiztosan hozza a Weeds hangulati légkörét, átültetve a börtön kopott falai, narancssárga ruhás puncijai közé. Mégis viszonylag hamar, mind formailag, mind hangulatilag sikerül elrugaszkodnia tőle és valami szórakoztatóbbat, kellemesebbet alkotnia (bár mondom, korábbi sorozatánál ez kezdetben épp ugyanígy működött).
Viszont az Orange...-ban sokkal hangsúlyosabb a dráma, kicsit másképp fogalmazva: karakter orientáltabb. Dramaturgiailag szilárd, szerkezetileg magabiztos, mindig tudja, hogy merre menjen. Ez szüli az egyik legvonzóbb tulajdonságát, miszerint az eleinte eléggé megkedvelhetetlen, idegesítő-nyavalygó, túl sokat rinyáló főszereplőjét (Taylor Schilling fancsali pofája egyébként ideális a szerepre) részről-részre egyre kiljebb komponálja, helyette a gyakran érdekesebb múlttal rendelkező mellékszereplők kapnak teret. Ez afféle Lost-os nyúlás, de ugye jótól lopni nem szégyen, pláne ha tudjuk korrektül csinálni. Kohan írói vénája pedig hálistennek egész üdítően, érdekesen vegyíti a humort a múlttal, a sérelmekkel és a bűncselekmények szép aprólékosan való kifejtésével (végül mindenkiről nagyjából kiderül miért került sittre).
A témában rejlő rasszizmust szerfelett ügyesen képes tálalni, kerülve bármiféle propagandát, vagy jogtalan állásfoglalást. A hímsovinizmussal már nem ez a helyzet, ott kevésbé jár sikerrel Kohan, bár abszolút érthető, hogy egy női börtönben minden férfi rohadék (itt kissé máshogy csapódik le a szexuális erőszak, illetve a zsarolások, alkuk, hamarabb létrejöhetnek néhány természeti szolgáltatás ellenében), pláne a bajuszt növesztett, ex-Wire tag Pablo Schreiber hozza különösképp jól a mocskos börtönőrt. Ugyanakkor, mint minden jobb sorozatban, senki sem fehér vagy fekete, így az abszolút jóságos fiútól, az érdekekkel manipuláló felettesig, a pénzéhes kurva igazgatónőn át mindenki megtalálható.
De, hogy némileg ízesebbé tegyem a sztorit (minimális spoilerek következnek), a Piper Chapman karakterében rosszalkodó Taylor Schilling önszántából vonul be fegyenctársai közé, mert évekkel ezelőtt, mikor tüzes leszbikus korszakát élte, összeismerkedett egy bizonyos Alex névre hallgató drogdílerrel, aki sok-sok rosszba rángatta az ártatlannak tűnő szőkeségét, így most 8 év után, ennek a levét kénytelen lenyelni, amely minimum egy év letöltendőt jelent a számára. A helyzetet súlyosbítja (ám nekünk nézőknek jól jön, hogy időnként kiszabaduljunk a bézs és narancssárga keverékéből), hogy Chapman-nek mostanra kint vőlegénye van (Amerikai Pite rajongók figyeljetek, Jason Biggs a helyszínen), aki igyekszik őt megvárni...amennyire csak tőle telik. De aztán a sors, az élet, a vonzódás és pár médiaszereplés képes halványítani, vagy épp erősíteni az ember érzelmein.
Kohan egyébként rendkívül jól idéz (A remény rabjai kikacsintások remélem mindenkinek lejöttek) meg más, kapcsolódó, a témában fontos gyökereket, de közben nem felejti el kibontani saját történetét. A karakterek viszik az egészet, nem kell eltúlzott erőszak, brutalitás, bőven elég mikor ez a sok cafka nekiáll kavarni a szart, akkor kő-kövön nem marad. De persze a külvilágból érkező látogatók, a rengeteg gondolattól agyonkoptatott boldog emlékek mindig szebbnek és szebbnek tűnnek, ahogy múlik az idő. De amikor úja szembe állsz velük, akkor már nem biztos, hogy úgy ragyognak. Ezt pedig pompás ráérzéssel és arányérzékkel képes keverni a múltat felelevenítő flaschbackek és a jelen történéseinek összemosásával.
Mert az biztos, hogy a transzin át, a junkieból lett szuperistenhívő rekedt hangú ribancig mindenféle fajta ember, személyiség, és rassz megtalálható a falakon belül. A különbség most annyi, hogy a narancs az új fekete. 7/10
