(Akinek fogalma sincs mi fán terem a Sons of Anarchy vagy szimplán nincs képben, semmi esetre se olvasson tovább a SPOILEREK miatt).

Az a pillanat, amikor Jax az igencsak feleslegesen visszarángatott transzi (Walton Goggins bizisten élvezte a szerepet) anyjának nemes egyszerűséggel kiloccsantja az agyát, talán az évad legszebben kivitelezett gyomrosa. A SAMCRO elnöke ott és abban a visszafordíthatatlan szekundumban szembesül vele igazán, hogy milyen undorító szörnyeteg lett belőle. És azt, hogy ezt valaki hangosan kimondja (még akkor is, ha nem neki lett címezve) képtelen elviselni. Az utolsó epizódban szépen be is ismeri, hogy pontosan azt az életet éli, amely ellen küzdött és amelyet mindig is gyűlölt.

Félreértés ne essen ez az évad kizárólag gyomrosokból állt, de még azok sem voltak a legügyesebben kivitelezve és reméltem, hogy ezt nem kell soha leírnom, de Sutter elkúrta. A hatodik évad morális és minőségi mélypont egyaránt, amelyet annak kéne megmentenie, hogy kurvára fáj a vége - de az a fájdalom már az első epizód óta a szívünk környékén pulzált, és nem enyhült, így a végén már csak nüanszokkal fáj jobban.

A hatodik etap egy masszív szarlavina, amely mindent és mindenkit magával sodor, mert Charmingban alapvetően mindnyájan útban vannak. Ez már nem az a Sons of Anarchy melyben szerethető antihősök alkotnak egy családot és mocskos titkaikat diszkréten megőrizve élnek boldogan egymás karjaiban, motorjaikon hasítva a napsütötte utakat, lobogó haj- és szakállkoronájukkal a fekete bőrdzsekiben.

Éppen ezért konkrétan a fa*zom tele van azzal, hogy "család így, család úgy" alapon, azzal érvelve vitatkoznak rengeteget ebben a szezonban, hogy majd a család mindent megold, a család segít, a családért bármit. Mintha naiv idiótaként nem akarnák tudomásul venni, hogy amiről éppenséggel beszélnek az egy haldokló, beteges, züllött, aberrált, piti bűnöző férgekké degradálódott erőszakos közösség, ahol mindenki kavarja szart, titkolózik és saját érdekeit figyelembe véve társalog a körülötte lévőkkel. Ezt nevezik ők családnak. Ehhez ragaszkodnak olyan kurvára foggal-körömmel, tűzzel-vassal miközben naponta halnak meg emberek a saját, illetve más, semleges oldalakon, de ők azon vannak, hogy kiszálljanak az illegális fegyverkereskedelemből, hogy rendbe jöjjön a klub.

Bízom benne, hogy sikerült érzékeltetnem milyen kurva hiteltelen ez az egész, pláne ebben az évadban, ahol Sutter csak úgy dobálja két kézzel a deus ex machina megoldásokat, amikor valami ordenáré nagy gigszer kavar szart a klub berkeiben. Halomra öldösik egymást tét és súly nélkül. És bizony egyet kell értenem egy kommentelővel, miszerint, ha Sutter folyamatosan azon igyekszik már vagy két évadja, hogy elidegenítse tőlünk a karaktereket, akkor nem kell meglepődni, ha szart sem fogunk irántuk érezni. Kit érdekel, hogy ki hal meg, hiszen gyakorlatilag a legtöbbjükből akkora szarházit csinált, hogy nehezen tudnám eldönteni sírjak vagy röhögjek, amikor golyót kap a fejébe.

Viszont egy valami működött ebben a szezonban, bár igaz, hogy ezért minden mást fel kellett áldozni: Jax és Tara. Sutter kifüstölte a mellékszálakat (mi van a klub tagjaival, Tig, Bobby, Juice-ból tényleg csak ennyi jutott, mikor az egész szezon alatt kurvára kivolt szerencsétlen), vagy olyanokat hozott be helyettük, amik rohadtul elenyésznek az egyórás, totál feleslegesen túlnyújtott epizódokban. Tara (és még talán Nero) maradt az egyetlen, aki mindvégig racionálisan gondolkodott a jövőről. Ebben a mocsokban a fiainak csakis ugyanez az elbaszott szar sors juthat, ha egyáltalán megélik a felnőttkort, márpedig felelősségteljes szülőként ez megengedhetetlen. Az eszközök, az érzések, az évek alatt kialakult kötelékek fabatkát sem érnek. A hidakat fel kell égetni. Ennek érdekében Tara okosan és logikusan mindent meg is tett és bár próbált a végsőkig erős és határozott maradni, végül csak elbukott. Persze önnön hibáján kívül, brutálisan.

De kudarca nem volt értelmetlen. Ennek a kudarcnak a megélése sodorta Jaxet az öntudatra ébredéshez. Már régóta tudta, nem véletlen, hogy két hete nem látta magát a tükörben és minden áldott reggel kősziklanehezékkel a szívén ébred az előző napi morális fertő újabb adagjaival. De nem tudta és nem is akarta mindezt beismerni magának. Csak hajtotta a célt bármi áron, hogy legális útra terelje a chapterét. Nem számított hány ember hal meg, kit kell átverni, felültetni, agyonverni vagy megvesztegetni. Többé már nem. Csak azt a nyamvadt kitűzött célt érjük el minél előbb és minden rendbe jön. De közben ráébredt ő is, hogy ami alatt azt a szaros célt hajszolja a végére nem marad semmi sem, amiért érdemes lenne elérni.

Hiszen a klub és annak felelősségei mindaddig voltak szépek, amíg Jax elméjébe illúzióként ott lebegett, amit apja John Teller is megálmodott. Gyönyörű fantáziakép egy bensőséges, motoros családról, akik törvényes úton megélnek és együtt élvezik ezt az életformát. Csak ezt az ideát valahol a második-harmadik évad környékén végérvényesen agyonverték, megerőszakolták, fejbe lőtték, feldarabolták, benzinnel meglocsolták és felgyújtották.

Sutter a főkarakterekkel végül következetes maradt, de túl sokáig húzta. Ezeknek a dolgoknak már az ötödik évadban meg kellett volna történniük, ahol még volt bennünk irántuk némi szimpátia, ahol fájt, ahogy Clayt kitagadják, Juice-t majdnem megölik, Tarat bántalmazzák. Mostanra már elmúlt az együttérzés és kárörvendés vette át a helyét. Nem örülünk, pusztán élvezettel kéjelgünk, ha egy általunk kevésbé kedvelt karakterrel baszik ki a készítő. Lásd az utolsó gyilkosság olyan mélyre nyúló súlyosságát, melyet látva belőlem csak görcsös nevetés tört elő. Az egykori angyal elvérzett, a kurva életben maradt. Ez a Sons of Anarchy világa és ebből az aspektusból látva a dolgokat, Sutter műve piszok realista.

Ugyanakkor Sutter mintha törekedne valami olyasmire, ami Vince Gilligannek összejött. A Breaking Bad kivitelezte a tökéletes antihős kifejlődését, melyet mi lépésről lépésre lekövethettünk. Sutter viszont túlságosan szereti/szerette a karaktereit ahhoz, hogy úgy és akkor váljon el tőlük, amikor kellett volna. Ezért harsány brutalitással és gyomorliftező sokkhatással operálva igyekszik túlszárnyalni képzeletünk összes fikcióját. De mintha azzal nem számolna, hogy a kevesebb néha több.

Felégetett mindent, és szinte mindenkit csak azért, hogy rohadtul fájjon. A kérdés az, hogy a jövőre esedékes pokolba nyúló országút végén vajon ott vár majd a megváltás? Vagy csak elég minden. 7/10