"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."
Betagozódtunk. A fogyasztói társadalom verejtékezve rohan a vesztébe, a személyes motivációként támasztott javak felhizlalására törekedve. Minél többet dolgozol, annál kevesebbet élsz és annál kevesebb pénzed lesz. Halálra gürcöljük magunkat azért, hogy olyan dolgokhoz juthassunk hozzá, amelyekre valójában nincs szükségünk. Igen, kifejezetten nehéz úgy beszélni Chuck Palahniuk szellemi termékéről, hogy az ember ne idézzen belőle úton-útfélen. Palahniuk valami olyan mind-tripet hozott létre, amelyből David Fincher kultuszfilmet teremthetett. Még, hogy a kilencvenes évek gáz volt. Hahh. (Aki nem látta a filmet, az szégyellje magát és ne olvasson tovább).
A változás nehéz. A kudarc fáj. A kényelmes élet pedig sokkal vonzóbb és egyszerűbb, mint feladni a biztonságot, az egzisztenciát, amibe nap-nap után egyre csak haldoklunk, azért mert képtelenek vagyunk lépni. A film főhőse (akinek még a nevét sem tudjuk meg) ugyanúgy vágyik a változásra, a kitörésre, a társadalom által belélegzett méreg felköhögése utáni felszabadító fellélegzésre, mint bárki más. Ezért nem is különbözik egy olyasvalakitől, akit a társadalom tett beteggé. Haldokló emberek közé jár, hogy figyelmet kapjon. De ez sem kitörés, csupán a kényelmesség, a hiányosságok kárpótlása saját hazugságunk által, melyben önfeledten dagonyázunk, hogy aztán a pokoli inszomniát leküzdve nyálcsorgatva szundíthassunk. Félmegoldás, de nem kitörés. Ahhoz több kell.
"Néha elképzelem, hogy az vagyok, ami akartam lenni és ezt élvezem." (Tkyd).
Ezért létrehozza Tyler Durdent (Brad Pitt). Tyler mindaz, ami ő nem tudott, vagy nem mert lenni. Tyler motiváció, energikusság, céltudatosság, ráébredés. Jóképű, tökös, izmos, de ami a legfontosabb: szabad. (Pitt ezért a szerep kedvéért levitte a testzsír százalékát 6,5-8 százalékra, 6 százalék a minimum, aminek a testnek szüksége van a normális hormonháztartáshoz). Szóval ironikus módon, Tyler a nem létező tökéletesség. Egy felvett szerep, egy karakterjelmez, egy módosított elme, amire szükség van a nagyobb cél eléréséhez. Az eszmei erőforrás.
Fincher narrációhasználata zseniális. Egyszerre kaotikus, explicit és durva, ahogy voltaképp egyetlen agyon belül kalauzol végig minket emlékek, múlt és jelen kacifántos labirintusában. A film egy audiovizuális hangoskönyv, melyben elképesztően jól párosul szöveg és kép, asszociáció és életfilozófia. Sokak szerint túl erőszakos, pedig valójában csak realisztikus. Vérbő naturalizmusa a valóságot idézi és ha már ilyen éles, széles látó, pontos és kegyetlen kritikával illeti azt, ahhoz ez a minimum, ami dukál.
A rendező filmje éppoly ösztönös, mint azok az öntudatra ébredt emberek benne, akik szombat éjszakánként egymást verik félholtra, hogy legalább addig férfinak, embernek érezhessék magukat. Palahniuk tartalmi jobbegyenese pedig tökéletesen párosul ezzel a vadállatias ösztönnel.
A Fight Club-nak saját viszonyrendszere van. Az a legelképesztőbb Palahniuk világában, hogy csakis a saját szabályrendszerére, elveire támaszkodik, konzekvensen aszerint működik. Kompromisszummentes látásmódja megfoghatatlanul briliáns és utánozhatatlan. Igazi unique, mozgókép-individuum, amely annyira erős és egyedülálló, hogy semmihez sem lehet hasonlítani. Filozófiája, gondolatmenetei lándzsaként döfnek át mindent, amely besorol az átlagba.
Az a fajta mű, amely beléd mászik, megrezegteti az agyhullámaid és amelynek mondanivalója nem hogy, soha nem sikkad el, de mindig újabb és újabb hullámokat generálva szélesíti gondolkodásspektrumodat akár a világ egyik leghatásosabb drogja. Dekonstrukció és újjászületés egyben. 10/10
"A vágyaid testet öltöttek...bennem. Úgy nézek ki és úgy kefélek, ahogy te szeretnél, nem tökölök és ami a legfontosabb: én szabad vagyok, ellentétben veled."