Minden hamisítványon van egy apró részlet, egy finoman elrejtett kis törés, melyet az ember szabad szemmel először talán nem is vesz észre. Csak egyszerűen elmerül annak költői, szabad gyönyörűségében, de egy idő után ez az aprócska érdes felület nem hagyja nyugodni. Ez a helyzet Tornatore idei alkotásával is. Finom precizitással megmunkált dramaturgiai műalkotás, melyben páratlan élmény elveszni, de elkerülhetetlen a felismerés lesújtó mivolta, miszerint hamis. (Esetleges SPOILEREK a tovább után).
Az a probléma, hogy a hozzáértő szem, csakúgy, mint Tornatore főhőse, Virgil (Geoffrey Rush) észreveszi a hibát, az egyéni vonást, amely leleplezi a hamisított festmény valódi kilétét. Minden ecsetvonás tökéletes pontossággal illeszkedik környezetébe, szín a színhez passzol, aminek viszont elkerülhetetlen velejárója, hogy megérzi az ember, hogy átbaszás szaglik a levegőben.
Pedig milyen jó is lett volna, ha csak egyszerűen hagyja a rendező, hogy elvesszünk a varázslatban, a tőlünk fényévekkel feljebb zajló élet eleganciába és kifinomultságba csomagolt elérhetetlenségben tetszelgő miliőjében. Abban a csodálatos metaforarendszerben, amely olyan mágikussá, magasztossá teszi ezt a majdnem tökéletes hamisítványt. Ha elhagyta volna a kötelezően történetbe importált monumentálisnak szánt csavart és hagyja kibontakozni a drámát két ember tragikus sorsáról, akiknek a magány olyan természetes betegségévé vált a mindennapokban, hogy abszolút csak szürreális és tőlük életidegen cselekvések, történések tudják azokból kizökkenteni.
És ha a friss élmény miatt nem haragudnék még mindig egy ici-picit Tornatoréra, akkor minden bizonnyal sokkal könnyebben menne a film elvitathatatlan erényeinek a dicsérgetése. Mert minden csekély gesztus, tárgy, mondat, tett olyan gyönyörűséggel bontakoztatja ki az aukcióvezető világképének aprólékosan történő dekonstrukcióját, hogy az audiovizuális festészetnek minősül. Az antik díszletek, melyek Ennio Morricone fájdalmasan klasszikus dallamaiba csavarva kelnek életre és bomlasztják le téglánként a falat egy az élettől elhidegült férfi érzésrendszeréről. Aki ujjairól egyenként húzza le az örömteli élettől biztonságos kirekesztettséget garantáló százféle kesztyűjét.
A végkifejlethez közelítve pedig nem pusztán fájdalmas, de bosszantó a tudat, hogy ennek az embernek, aki végre megszabadul a láncoktól, melyek elzárják őt az életben való kiteljesedés lehetőségétől olyan kegyetlen és embertelen sorsot szán a szerző, amelyet nem érdemel meg.
És a végén bár ott egy enyhítő körülmény, miszerint még, ha óriásit is kellett zuhannia, sikerült eljutnia arra az életszakaszra, amelytől fényévekre stagnált egy luxusvillában, hol a millió fontos festménygyűjteménye mosolygott rá százféle arccal, de külső gazdagsága mögött belül nem volt egy lyukas centje sem. Ehelyett az enyhítő momentum helyett mégis csak azt érezzük, hogy egy lelkileg és szellemileg megtört ember elméjének totális összezavarodottságával és élete hátralévő részéig érzett sosem múló bánattal kell vele osztoznunk. És ezen sajnos az nem segít, hogy milyen pompázatos, lélegzetelállítóan fenséges az összkép. Mert a tudaton nem változtat, hogy: hamis. 8/10