Paolo Sorrentino a nihil költője. Olyan elképesztő szuggesztivitással képes mesélni a majdnem semmiről, hogy az döbbenetes. Valódi, olasz eleganciába csomagolt filozófia, amely valamilyen érhetetlen módon gondolatfoszlányokat generál az agyadban melyek folyamatosan frissülnek, áramlanak és hullámzanak. Beállítások, gyönyörűen megkomponált képek, mesteri fényképezés, klasszikus olasz zene és természetesen Sorrentino házi színésze, Tony Servillo. Nehéz lenne egy mondatban körül írni, hogy miről szól a The Consequences of Love (akárcsak legújabb műve A Nagy Szépség, amely mellesleg szintén kiváló darab), de megtalálható benne egyfajta olyan művészi attitűd, amely egyértelműen unique szerzői mozivá avanzsálja.

 Tony Servillo egy ikon. Ő a megtestesítője a középkorát lassan elhagyni készülő olasz férfinek. Annak a fajtának, amely a felső tízezerhez tartozik, értelmiségi és olyan gazdag, hogy már unja. Cigarettával a szájában dugta ki az orrát az anyja méhéből, már az óvodába is garbóban járt és tizennégy évesen már az összes szép olasz nő megvolt neki. Természetesen ennek vajmi kevés köze van jelen írás tárgyához, én csak jellemzem a faszit, hogy mindenki képbe legyen mire kell számítani vele kapcsolatban. A lényeg gondolom lejött: Tony Servillo egy baszottjó olasz színész.

Szóval a Consequences of Love egyszerre szól a tehetetlen magányról, a közönyről, a félelemről, a szerelem bonyodalmasságáról, elillanásáról, megszületéséről és az élet bonyolultságáról. Arról, hogyan veszi el egy anno sikeres brókertől az életét a La Cosa Nostra úgy, hogy minden héten kilenc milliót küld neki egy bőröndben. Sorrentino nem szeret sokat beszélni. Ő inkább megmutatja képekben, nüanszokban, apró, alig észrevehető arcvonásokban azokat a pillanatokat, azokat az érzéseket, amelyekről valóban nehéz beszélni. Amelyeket át kell érezni. Igazi művészet ez, a filmnek egy olyan szintje, amely felette áll az egyszerűen szórakoztatásra vagy időkitöltésre született produkcióknak. Szinte hajszál választja el attól, hogy ne művészfilmnek nevezzük, de a köldökbámulós darabok gyűjtőtégelyétől is sikerül eltájolnia magát, még ha nem is túl messzire.

Az mindenesetre biztos, hogy Sorrentino műve utolsó zsíros hajszáláig olasz, egzisztencialista festészet képekkel, zenével és egy ragyogó karakterszínésszel. Nem könnyű darab, úgyhogy csak óvatosan vele. De aki rajong a maximális szerzői látásmódért, a speciális darabokért és valami hamisítatlanul olaszra vágyik, az a spagetti után mindenképp Sorrentinot válassza (már, ha nem westernt). 7/10