19 év, basszameg. Daniel (Aden Young, avagy kiderült, hogy Nicolas Winding Refn ikertestvére is a szakmában van) majdnem két évtizedet tölt a halálsoron, várva a kivégzését egy fiatalkorú lány megerőszakolása és meggyilkolása miatt. A fehér szoba magánya, a bűntudat kínkeserves önmarcangolása végül nem emészti fel teljesen, de hiú reményeket nem táplál. Itt fog megdögleni. Csak, hogy tizenkilenc év után (lásd az igazságszolgáltatás gyorsaságát) előkerül egy, az ítéletet negáló bizonyíték, miszerint a sperma nem egyezik az övével és a gyilkosságban sem biztosak. Daniel majd két évtizednyi magány, bezártság, lelki és testi erőszak után visszatér családjához, a külvilágba.
Nem szoktam bedőlni olyan butácska marketing-fogásoknak, mint az "egy új sorozat a Breaking Bad producereitől". Mármint természetesen felkapom a fejem egy pillanatra, de mégsem Vince Gilligan, vagy Bryan Cranston áll oda egy új széria beindítása mögé, szóval erre általában csak legyint az ember. Én sem tettem másként. Aztán egy éjszaka belevetettem magam a sokak által dicsért hat epizódos rövidke első évadba. Nem tudom biztosan, hogy a Breaking Bad producerei hoztak magukkal valamit vagy Ray McKinnon (a projekt atyja) a felelős mindezért a furcsa, zsigeri, átható atmoszféráért, de hogy valami kurvára bűzlik ebben a kicsinyke városban, az holtbiztos.
Tizenkilenc (!) évre kiszakadsz a társadalomból, a szociális tevékenységeid olyan minimálisra esnek vissza, hogy lassan nem tudod, hogy a falnak beszélsz, vagy valóban van valaki mögötte, akivel beszélgetést folytatsz. Felnő a húgod, felnő az öcséd, az apád meghal, az anyád megöregszik. Pedig még nem érzed magad öregnek és az igazat megvallva nem is vagy az. Vannak, akik próbálják megérteni a szituációdat, beleélni magukat abba, amiben még te sem vagy biztos, vannak, akik továbbra is csak gyilkost látnak benned és vannak, akik azt hiszik pár nap és minden rendbe jön. Te pedig leginkább csak felfedezel. Mindazokat, amiket pusztán könyvek, betűk mutattak meg neked most saját kezeddel, szemeddel és agyaddal tapasztalod. Mintha új világ nyílna egy fehér és szürke árnyalatban fürdő régiből.
Daniel már gyermekként is furcsa volt, nem csoda ha két évtizednyi megpróbáltatás és magány hatására a külvilágban úgy érzi magát, mintha egy idegen, a valóság és az illúzió között ingázó masszában lenne. A Rectify felütése és környezete meglehetősen profán, a készítők mégis elképesztő ügyességgel, érzékkel képesek teremteni egyfajta szürreális légkört. Megbolygatva egy felnőtt férfi eddig megélt, elképzelt és megszokott fehér kis világát. Elkezdik beszínezni: és a napsugarak, zöldellő fák, sötétkék éjszakákon kívül a vér árnyalatai sem hiányoznak a palettából.
Miközben szemléljük őt, alkalmazkodását a modern, rohanó világhoz, apránként megismerkedünk múltja kicsiny, de annál jelentékenyebb darabkáival (flashbackek tökéletes használata, pipa). És ezek a darabok olykor törések, olykor nosztalgikus, boldog emlékképek, melyek számára sokat jelentenek.
És eközben, a háttérben (a csodálatos fényképezés, a kidolgozott mellékkarakterek megismerése, megutálása vagy megkedvelése közben) nagyon lassú, alattomos, kígyószerű siklással lopakodik elménkbe még több információ által gerjesztett kétely a gyilkosságot illetően. És ez az, amit Ray McKinnon és bandája a többi kiemelkedő dolog mellett veszettül eltalált. Kételyt, zavart, ambivalenciát kelteni a nézőben, úgy hogy szomjazzon az igazságra. Persze mindezt olyan, dramaturgiailag okos, precíz fogásokkal kivitelezve, amelyek lehetővé teszik a néző számára, hogy a megismert karakterekre egy-egy tett után képesek legyenek tátott szájjal, behúzott gyomorral és kidülledő szemgolyókkal nézni.
A Rectify első, hat részes évadja inkább csak felvezetés. Annak viszont olyan erős, acélosan felépített masszív anyag, hogy nyugodtan nevezhetjük az idei év egyik legjobb sorozatdrogjának. 8/10
(Második évad lesz.)