Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.

"Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált."

Vérben ázott, félholtra vert, fejbelőtt állapotos menyasszony fekszik egy El pasoi kápolna kellős közepén. Lemészárolták az egész násznépet, az utolsó szál szerencsétlen fekete bőrű zongoristáig. Profi munka. Tökéletes kivégzés egy istenverte, koszos, legyektől bűzlő porfészekben, ahol éppen csak a gyalogkakukk nem rohan át az úttesten a prérifarkassal a nyomában. Az összes beállítás, a félközelik, a színváltások, a dialógus gyönyörű, ízes, tömör, határozott csengése, a kiváló esztétikával válogatott zenei betétek mind egy szálig olyan picsamód stílusosak, hogy sértik az egóm. Már szinte fáj tőlük a stílust észlelni képes összes érzékszervem.

Tarantino Kill Bill-je a kungfu-film és a spagetti western olyan tökéletes íz- és esztétikakombinációja, aminél szebb hommázst amerikai földről a műfaj nem látott és valószínűleg nem is fog.

Jéghegynek ütközött a Disney hajója

Az utóbbi időben sokan temetni kezdték a Disney-t (nem is alaptalanul), a Jégvarázs pedig minden várakozás ellenére csak újabb szöget vert a koporsóba. Be kell valljam, a bevételi rekordokat döntögető, Oscar- és más díjakat szépen bezsebelő, egekig magasztalt mese sikere előtt olyan döbbenten és értetlenül állok, mint apáca az erotika-kiállításon. Meg is mondom, hogy miért.

Már a legelső jelenet, az első dialógus annyira masszív, kidolgozott, laza cápagalléros stíluskarnevál, hogy már abból tudod. Amikor egy bárpult félhomályánál beszélget Christian Slater és egy, Marilyn Monroe-ra csak hasonlítani akaró szajhakompatibilis lány, arról, hogy mindketten dugnának Elvissel. Aztán amikor Slater elhívja a lányt moziba, ráadásul egy Sonny Chiba trilógiára, akkor már olyan biztos vagy magadban, mint bármelyik Michael Bay filmnél, ahol a harmadik percben felrobban valami.

Quentin Tarantino.

Az esetek többségében, minden legendás énekes kezdetben egy patkánylyukból indul. Nos, a Coen tesók most ezt bekamerázták. És, ha voltaképpen semmimásra nem is jó legújabb szerzeményük, azt ragyogóan, már-már túlontúl depresszíven mutatja be, hogy a showbiznisz mennyire egy jéghideg, materialista, minden álmot, kitartást, verejtéket, de legfőképp szenvedélyt és érzelmet szétzúzó elbaszott egy szörnyeteg.

Llewyn Davis. Folk zene. 1961.

Dom Hemingway (2013)

Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10

"Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."

Mickey Rourke félmeztelenül áll a melankolikus félhomályban, bagózik, mögötte az éppen aktuális, farkáról levedlett lotyó hentereg, miközben a tárcájában lévő kopott képet bámulja és kapargatja szivarvastagságú ujjaival, a nőről akit szeretett. A háttérben a tűzijáték zajában a rádióból pofázó senkiházi épp az utca legújabb drogjáról vakerál, hogy milyen bombasztikus, próbáljátok ki. Boldog születésnapot Amerika!

Akciófilm kvintesszencia álá 90-es évek.

A rohanó kisember felülnézetből

Látszik, hogy Ben Stiller komfortosan érzi magát a kamera másik oldalán is, mert minden képkockája tudatos, rendezett és egyenletes. Szóval a Walter Mitty esetében ezzel semmi gond nincs is, ellentétben azzal, hogy mennyire felszínes, inkoherens és fura mozi ez az utazóhátizsákba bugyolált dramedy az önmegvalósításról. A Walter Mitty titkos élete csúcs film lehetett volna - ezzel a mondattal pedig azt hiszem mindent elmondtam.

Gennyes negyvenmillió se(!) kellett hozzá, hogy Joon-ho Bong (még pár film kell mire megtanulom elsőre leírni a nevét, de úgy lesz, mert rászolgált) leforgassa a tavalyi év legjobb sci-fijét. És itt most csak finoman szólnék, hogy a Gravitáció menjen el a picsába a százmillájával, de tényleg csak halkan, mert Cuarón ettől függetlenül nagyon összetapasztotta azt a filmet feszültség- és látványbombákból. De nézzetek ide, a halál segge alól jön egy kvázi ismeretlen (de amúgy nem) dél-koreai faszi, aki úgy istenigazából a pofájába röhög a hálivudi képmutató piros nyakkendős blockbuster-szülőknek, azzal, hogy leforgatja hosszú idő óta a zsáner egyik legkompromisszummentesebb darabját. Korrektség, morális betagolódás, barátság, szeretet és emberség. Mind megy a klotyóba, mert amikor eljutunk oda, hogy egy baszomnagy vonaton tengődik az emberiség szinte elenyésző utolsó százaléka, mi akkor is javakon, drogon, életszínvonalon, hatalmon marakodunk. Éljen az ember!

Az a kéjes vigyor. Abban tükröződik az emberi aberráció és perverzió összes fortyogó erőszakossága. Ez volna Uday Saddam Hussein. Az iraki dögvész, a terjedő kór mely átgázol mindenen és mindenkin, aki nem diktátori hajlamaival tűnik ki, hanem saját, fékevesztett szociopata természetével. Olyan ő, mint egy nagyra nőtt gyerek az erőszak fellegvárában, ahol a pisztolyok aranyból öntetnek és a kurvák szüzen várják, hogy megrontsák őket. Kár, hogy Lee Tamahori filmje inkább hajaz egy sablonos fikcióra, mint a valóságra, amely alapján készült.