Ha nekem ezelőtt valaki azt találta volna mondani, hogy egy olyan film, amiben pisztolyokkal durrogtató cowboyok és dárdákkal hadonászó indiánok csapnak össze az űrlényekkel, véresen komolyan veszi magát, és ráadásul még egy teljesen élvezhető, sőt, jó film is, azt egyszerűen kiröhögöm, míg kissé összegörnyedve, egyik kezemmel a térdemet csapkodom, a másikkal pedig ujjal mutogatok az idiótájára, de most már belátom, hogy ez hiba lett volna, mert a Cowboyok és űrlények egy igenis tisztességes próbálkozás. Az idei nyári felhozatalban mondjuk, nem tűnik ki a többi szuperprodukció sorából, de nem is marad alul velük szemben.

Egy férfi fekszik a földön, fején vércseppektől csillogó nejlonzsák, ami behorpad majd felfújódik a ziháló lélegzetvételtől. A test feltápászkodik, kezei hátra szorítva, megkötözve, majd vakon elkezd futni előrefelé. Rátér az útra, ahol elüti egy kocsi. A sofőr kiszáll, látja, hogy az illető vérzik, meg van kötözve és egy zsák van a fejére szorítva. Kiszabadítja, a férfi arca fürdik a vérben, pánik közepette visongatja, hogy adja neki oda a mobilját a zsebéből. Mondja a számot, a sofőr tárcsáz, majd odatartja a megkötözött férfi füléhez a telefont. A vonal túlsó végén a fickó lánya veszi fel a kagylót. A férfi azt mondja: Ne engedj be senkit, míg a rendőrség oda nem ér, jó? A lány válaszol: Apa...Itt vannak. Lelőtték anyát.

Nyugi, nem törekszem puszta gonoszságból minden áron spoiler-gyilkos lenni. Az előbb vázolt jelenet a cselekmény első 5 perce. Így kezdődik ez a spanyol horror-thriller amelyből az első jelenet csak egy diszkrét, málnaszörpös matiné-ízelítő. Ugyanis a Secuestrados egy gyilkos-realista erőszaksűrítmény, amelyben a gonosz elveszi amiért jött, nem érdeklik a magyarázatok és a kifogások parázsként pattognak le szociopata bőréről. De végső soron a gonosz is csak ember. Vagy valaha az volt.

Már megint egy film, ami a dugásról szól, sőt, már megint egy film, ami az érzelmek nélküli dugásról szól, sőt, már megint egy film, ami az érzelmek nélküli dugásról szól, ráadásul ugyanarra a sémára épül, mint az összes többi. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a hasonló filmek általában nem szoktak túl jól elsülni, akkor nem indul valami fényes kilátással a Barátság extrákkal, de javaslom, hogy akárcsak a főszereplő páros, mi is dobjuk félre ruháinkat előítéleteinket, és adjunk egy esélyt a filmnek; garantáltan nem fogjuk megbánni.

- Gyilkos akarok lenni. Segítesz? – hagyja el a kérdés a kilenc éves Cataleya száját, amire a gengszter nagybácsi minden további nélkül odabök egy flegma Perszé-t, eldöntve ezzel a családját vesztett kislány sorsát, akit 15 évvel később is csak a szüleit meggyilkoló drogbáró iránti bosszúvágy éltet. Míg ő az áldozataira firkált virágokkal üzen ellenségeinek, addig az FBI és a CIA is belekeveredik az ügybe, hősünk nyaka körül pedig egyre inkább szorul a hurok, egyre kétségesebbé válik, hogy sikerül-e beteljesítenie bosszúját?

Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.

Az olasz maffia csendben intéz el: néhány golyóval a mellkasodban alszol majd a halakkal, ha az útjukban állsz. Az ír maffia pépesre veri az arcodat, egyenként kipattintja a fogaidat, letépi a töködet majd a szádba tömi és whiskyvel kimossa magából még az emlékedet is. A Kill the Irishman Danny Greene élettörténet viszi vászonra kissé vázlatosan, alapvető gengszterfilm-panelekből építkezve, de mindezt olyan ügyesen, hogy az ír betyárbecsülettel, tisztességgel, és a mindig sugárzó tökös-vagány attitűddel együttesen rendelkező bajszos verőgép ikonja elbűvöl az utolsó percig.

Egy helyszínes alapszituációval állunk szemben: 8 ember egy dolgot akar. Azt a munkát, amiért rettenetesen sok 200 Ft-ost lehet kapni, de legfőképp azért, mert a cég egy máig gyógyíthatatlan fertőzés ellenszerét kínálja az alkalmazottainak baráti áron. Ezért egyetlen dolgot kell tenniük az utolsó megmérettetésen: le kell vizsgázniuk. A szabályokat egy fekete úriember öltönyben közli velük: az előttük lévő saját(!) papírjukat nem tehetik tönkre, 80 percig nem hagyhatják el a szobát, nem beszélhetnek sem velük a kamerákon keresztül, sem a pisztolyos őrrel, aki a bejáratnál úgy áll több, mint egy órán keresztül, mintha képes lenne állva elaludni. Ha megteszik kiesnek.

Egymással viszont kommunikálhatnak. Sőt, úgy gondolják, hogy arra az egyetlen kérdésre a választ együtt kell megtalálniuk. 80 perc alatt hátradőlve nézhetjük végig, hogyan falják fel egymást az emberoroszlánok, aki gyenge elhullik, aki nem elég ravasz, nem elég tökös ahhoz, hogy akár embert is öljön annak semmi esélye. Pedig mindössze 80 percről van szó, kulturált emberek volnának mindnyájan és mégis...az ember megszerzi amit akar, az ár nem számít.

Nem sok pozitív visszhangja volt eddig a Zöld Lámpásnak, szegényt már az első trailer alapján jó előre leírta a nézők nagy része, az amerikai premiert követően meg mintegy futószalagon érkeztek a lehúzó kritikák. Úgy tűnik, rám hárul a nemes feladat, hogy védelmem alá vegyem a DC legújabb próbálkozását, ami a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem rossz, sőt, az általam látott képregényfilmek java mellett büszkén húzhatja ki magát. Nyilván nem szárnyal sötét lovagi magasságokban, de semmivel sem rosszabb mondjuk egy Pókembernél vagy bármelyik X-Men filmnél.

Egy másik blogon olvastam, hogy a film "az érzelmi megcsalás vs szexuális megcsalás"-ról szól és ez abszolút állja a helyét. Beengedik a nézőt egy pár életébe, házasságába, akik közül a női fél azon kapja a férjét, hogy vonzódik egy munkatársnőjéhez. A vád ugyan nem alaptalan, de valójában a feleség reakciója, féltékeny és gyerekes megnyilvánulása nagyítja fel a férfi szemében az egész szituációt. A férj üzleti útra indul, amikor a feleség életében visszaköszön a múlt, és egykori faszijával fut össze, akivel aztán az egész estét eltölti, a másik oldalon szintén ez a felállás zajlik - közös üzleti út azzal a bizonyos munkatársnővel. Apró érzelemfoszlányok manifesztációjában bomlik ki a cselekmény, csordogál, de olyan őszintén felépített dialógusokkal szolgál a film, amiben még a hazugság is teljesen nyilvánvalóan üti fel a fejét. De ettől emberi. A telefonálós jelenet, amelyben a házaspár mindkét tagja éppen a lehető legrosszabb pillanat előtt beszél a másikkal, egyszerűen zseniális ritmusban fonódik egymásba. A hazugságok gyönyörűen kapaszkodnak össze, hogy aztán folytatódhasson az éjszaka, amelyben mindketten tanácstalanok, sodródnak. A rendező egy nő - ezt azért muszáj megemlíteni - mert elvégre az lesz a film végkimenetele, amelyre a plot elolvasása után mindenki számít. Az érdekes az, hogy miképp sodródik ebbe a mederbe a cselekmény "hogyan?" kérdésköre sokkal érdekesebb, mint a "mi történik végül?" hiszen utóbbihoz nem kell zseninek lenni.

Nem tudom honnan, nem tudom miből, de Kieran és Michele Mulroney első rendezéséből egy olyan hangulat nőtt ki, amely minden keserédes drámai pillanatával karöltve egyedi atmoszférát eszkábál a nézője köré. A Paper man úgy tesz mintha színlelné a boldogtalanságát, miközben az nagyon is valódi. A független film minden előnyét kihasználva boncolgatja a házasság, a különböző fóbiák és a szerelem gyötrelmességét egy közepesen híres író szemüvegén - és kialakuló barátságán -  keresztül.