Őrült, dilis, szerelem. \ Crazy, Stupid, Love. (2011)

Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a Barátság extrákkal mellett az év egyik legjobb vígjátéka. 7/10

Engedd el! / Rabbit Hole (2010)

Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 7/10

A 300 producerei egy R besorolású, 3 dimenziós akció-fantasy-vel vették be nemrég a mozikat, és még az sem zavarta őket, hogy feltehetően nem nagyon figyeltek oda annak idején a történelemórákon, mivel egy igencsak eldeformált görög mitológiát gyúrtak össze a tipikus fantasy-sablonokkal, hogy egy butácska, mégis tűrhető történetben prezentálják az utóbbi évek legdurvább és leglátványosabb csatajeleneteit.

Amikor a főnököd a legtrágyább melót bízza rád, akkor csak haragszol. Jogosan. Amikor hosszú ideje dolgoztat túlórában még hétvégén is, akkor szembeköpnéd. Jogosan. Amikor 8 évi szarevés, foslapátolás és torkos szívás után az előléptetést amire vársz, saját magára ruházza, akkor puszta kézzel fojtanád meg a saját hugyában. Jogosan. Seth Gordon ezt az alaphelyzetet lovagolja meg filmjében, ahol a három dühös beosztott egytől-egyig húzna fülig érő mosolyt a főnöke szájára egy konyhakéssel.

Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.

Valójában ha megerőszakolnám magam sem tudnám megmondani, hogy az első rész miért lett számomra inkább sima középszer, mint profi horror. Ugyanis a spanyol mesterek kifejezetten erős és idegeket borzoló horrorokat képesek előállítani - amiket felettébb szoktam élvezni, lásd Secuestrados - és a [Rec] sem volt ez alól kivétel: a vászon tocsogott a vérben, igaz, hogy a kézi kamera rángott össze-vissza és sokszor a szemem verte ki majdnem, de volt eszetlen menekülés, vírusfertőzés meg vérbő brutalitás. Na de hagyjuk is a fenébe. A második rész nem sokat újít, ugyanúgy vért öklendezik és mindent szem-perspektívából mutat, de valamiért mégis képes tövig a fotelba döngölni a nézőjét. Vagyis egy ponton inog és vagy 10 percre elveszti az eszméletét, de utána hörög tovább fennhangon.

A horror műfaján belül talán a zombis filmek képesek legkevésbé a megújulásra, hiszen az alaptörténeten nem nagyon lehet csavarni – egyik napról a másikra ellepik a világot az élőhalottak, a túlélők egy maroknyi csoportja pedig felveszi velük a harcot, hogy biztonságos helyet találjon -, mégis minden évben számtalan ilyen jellegű produkció lát napvilágot. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy zsebpénzből ki lehet hozni egy ilyen filmet, ráadásul a horrorrajongók mindig kaphatóak egy jó kis zombis vérengzésre; akármennyire veszi, vagy nem veszi magát komolyan a film, ahol rothadó zombik csoszognak egy leamortizált városban, az már nagyon rossz nem lehet (ez persze nem igaz). Én mindenesetre nagy rajongója vagyok a témának, ezért az elmúlt néhány év terméséből szemezgettem nektek párat, jó étvágyat hozzájuk!

Manapság már ott tartunk, hogy minden olyan filmet meg kell becsülni, amiben a vámpírok rendeltetésszerűen elégnek a napon, nem pedig csillognak, mint egy krómozott felni, és a vértől sem lesznek rosszul, hanem kegyelmet nem ismerve tépik fel áldozatuk nyakát, hogy kényelmesen kiszürcsöljék belőle az életet adó nedűt. Legutóbb a svédek bizonyítottak a Let the Right One In című remekművel, most pedig a németek hoztak el nekünk egy olyan filmet, amelyben a vámpírok azok vámpírok.

Na, így három rész után végre kapunk egy kis háttérinformációt is a franchise hírhedt „hegyi embereiről”, megtudjuk többek közt, hogy egy szanatóriumból szöktek meg, ahol előtte gondosan lemészárolták a személyzetet. Micsoda pech, hogy évekkel később éppen ebben a szanatóriumban talál menedéket egy fiatalokból álló csoport az odakint tomboló hóvihar elől, és még csak nem is sejtik, hogy ez a kis kitérő mennyire halálos lesz.

A jogi krimit, mint zsánert, Amerika olyan fakóvá és elnyűtté koptatta filmeken és követhetetlen számú tévésorozat-halmazon keresztül, hogy acélkeménységű fába vágja a fejszéjét az, aki mégis megpróbálkozik vele, ráadásul moziba küldi. Esetünkben nem is a rendező személye az érdekesebb, hanem a forgatókönyvíróé John Romanoé, aki Michael Connelly regényéből írta a szkriptet. Mert a Lincoln Lawyer forgatókönyve az utolsó betűig alapos munka, amely kényesen ügyel minden egyes szilánknagyságú fordulatra, dinamikára és a karakterekre egyaránt.

Matthew McConaughey ezúttal nem a tricepszét csókolgatva igyekszik fahangon felböfögni néhány nyálban tocsogó szerelmes tőmondatot Kate Hudsonnak vagy éppen Sarah Jessica Parkernek, hanem előkotorja azt a kevés tehetséget, ami még maradt benne.